Május…az utolsó tavaszi hónap, és egyben a kedvencem. Épp zongoráztam és dalt írtam, amikor Mrs. Kinslei lépett be a terembe.
- Catrin, Szívem! Van egy meglepetésem számodra!
- Igen? És mi lenne az?
- Manchesterben megrendezik az első énekversenyt! Jelentkezned kell,
gyönyörű a hangod, ez neked való!
- Tessék? Ó, nem,nem,nem! Tudja Mrs. Kingslei nagyon sok a házi feladat meg
minden. Sokat kell tanulnom a vizsgákra, nem szabad lerontani a bizonyítványom!
Az utolsó előtti év nagyon sokat számít, még akkor is, ha magán tanuló vagyok.
- Ne butáskodj! Kitűnően tanulsz, lenne időd a versenyre készülni! És
megkérhetjük Mr. Montes tanár urat, hogy egy héten csak kétszer jöjjön három
helyett és akkor nem maradsz le, de a versenyre is készülhetsz! –próbált
bátorítani, de hiába. Nem megyek és kész!
- Akkor sem! Öm…nem ismerek egy előadót sem, nem tudok mivel fellépni.
- Majd Eleanor segít! Biztos találtok olyan dalt, ami tetszik és közel áll
hozzád. De ha nem, akkor sincs baj, hisz remek dalokat írsz! Azt is
énekelheted!
- Nem! Mindenki kinevetne. Pocsék dalokat írok és a hangom is borzalmas.
- Nem vitatkozom. Benevezlek, téma lezárva. –mondta határozottan és
elhagyta a termet.
Utána akartam kiabálni, hogy „márpedig én akkor sem megyek” , de a lelkiismeretem
azt súgta, hogy ne tegyem. Szeretem Mrs. Kingslei-t, hisz anyám helyett anyám,
de amikor akaratos, akkor jobb őt elkerülni. Eleanor pedig az egyetlen barátom,
ha mondhatom ezt. 20 éves, 2 éve jött a nevelő otthonba önkéntesként. Nagyon
sokat beszélgetek vele, ő meg ért engem. Mindenben segít és támogat, ami nagyon
jól esik. Jaj, bárcsak most is itt lenne velem! Most nagy szükségem van rá!
Hármat ütött az óra. – Végre!! –gondoltam magban és az ajtóhoz
rohantam. Eleanor mindig 3-kor jön a nevelő otthonba, ezért minden nap
pontban háromkor kiállok az ajtóba, várom őt, és amíg meg nem jön el sem mozdulok.
Olyan vagyok, mint az óvodás, aki az édesanyjára vár délután, mert haza akar menni.
Nos, igen nekem El volt a mindenem. Csak, hogy Eleanor nem jött. Fél 4
lehetett, amikor kinyílt az ajtó és egy hosszú, barna, göndör hajú lány,
mögötte pedig egy magas, szintén barna hajú srác lépett be. Eleanor Calder volt
az, és a barátja Louis Tomlinson.
- El! Már azt hittem nem jössz! –mondtam és a nyakába ugrottam, majd
szorosan átöleltem.
- Ne haragudj, de közbe jött valami. –szólt bocsánatkérően. –Ő itt Louis,
akiről már meséltem.
- Igen, szia!
- Szia! Eleanor már nagyon sokat mesélt rólad. Örülök, hogy végre
megismerhetlek.
- Én is. Pontosan miket? –néztem gyanakvón El-re, majd vissza Louisra.
- Hát.. hogy milyen okos, kedves lány vagy és, hogy milyen jól tudsz
énekelni.
- El!!! –mordultam rá.
- Nyugi, nincs semmi baj. De ha nem bánod, akkor meghallgatnálak. Lehet,
hogy tudod, én énekes vagyok, értek az ilyenhez.
- Tudom, van bandád, a One..
- One Direction. –segített.
- Igen, az. Bocsi, de nem vagyok képben a sztárokról –sütöttem le a
szememet.
- Nem gond! Akkor zongoráznál nekem, persze melléje énekelj is, kérlek.
- Ha nincs más választásom…
Bementünk a terembe, ahol a zongora van, leültem, de nem csináltam semmit.
Gondolkodtam.
- Mit játsszak? Nem ismerek semmilyen dalt, amit énekelni is lehet.
- Jaj, Catrin! Hisz annyi remek dalt írtál! –bátorított El.
Nem szóltam semmit, csak bólintottam, és játszani kezdtem az egyik dalomat,
aminek a refrénje így szól:
Engedj szabadon engem,
mert élni akarok!
Szabadon szállni, mint a madár,
suhanni akarok!
Ez amolyan pörgős dal. Tudom, hogy nem nagy szám, de tőlem csak ennyi
telik. A dal végére megjelent Mrs. Kingslei is, és együtt tapsoltak a ritmusra.
Elpirultam, majd mikor vége lett berohantak a nevelő otthon gyermekei is és ők
is tapsoltak. Szokásukhoz híven, most is az ajtóban hallgatóztak.
- Catrin, ez csodálatos, muszáj indulnod a versenyen! –szólt Mrs. Kingslei.
- Milyen versenyen? –érdeklődött Eleanor.
„Már csak ez hiányzott!” –gondoltam magamban.
- Manchester-ben most először rendeznek énekversenyt. Csak 100 embert
hallgatnak meg, ezért időben jelentkezni kell,de Catrin hallani sem akar róla.
–magyarázta Mrs. Kingslei.
- Pedig érdemes lenne! Csodás hangod van, a dalról pedig ne is beszéljünk!
Fantasztikus! –dicsért Louis. –Lenne kedved átjönni hozzánk, mondjuk holnap
délután?
- Persze, ha mehetek. –néztem könyörgő szemekkel a nevelőnőre. Nagyon szerettem
volna menni, hisz most először hívnak meg valahová. Szerencsémre Mrs. Kingslei
igent mondott. –Eleanor is ott lesz?
- Ha akarjátok, miért ne?
El-lel össze mosolyogtunk, majd hárman kimentünk a konyhába sütizni. Louis
nagyon kedves srác, mint ahogy Eleanor mesélte, bár őszintén szólva először azt
hittem, hogy a világsztárok el vannak szállva maguktól és beképzeltek, de ő
nem. Már nagyon kíváncsi vagyok a banda többi tagjára!
Hétfő reggel megérkezett Mr. Montes és neki láttunk tanulni. Semmi kedvem nem
volt hozzá, mert izgatott voltam a délután miatt.
- Catrin! Catrin! –szólt a tanár úr egyre hangosabban. –Föld hívja Catrint!
- Jaj! Mit tetszett mondani? –kérdeztem és lesütöttem a szememet. Ez volt
az első alkalom, hogy teljesen elkalandoztam. Nem mondom, szoktam álmodozni az
órán, de ennyire még soha.
- Catrin! Mi van veled, nem figyelsz az órámon, máshol jársz! Már 3 perce
itt kiabálok neked, de semmi. Baj van?
- Nem tanár úr! Elnézést! Folytassuk…
- Catrin, szerintem nincs értelme. Mára fejezzük be. Holnapra szedd össze
magadat és akkor majd beszélgethetünk tanulásról. Rendben?
Nem szóltam, csak bólintottam. A szívem mélyén bántott a dolog, de ugyan
akkor örültem, hogy befejeztük és készülődhetek. Igaz, még csak 10 óra volt,
ezért inkább kimentem és segítettem a nevelőknek a szobák rendbe tételében.
Délelőtt mindig üres volt a ház, az összes gyerek iskolában, vagy oviban volt,
kivéve én. Ebben is kakukktojás vagyok. Az egész nevelő otthonban csak én
tanulok egyedül. Nem baj, már megszoktam a kiközösítést és, hogy nincsenek
barátaim. Vagyis, egy azért van, Eleanor.
A délelőtt villám gyorsan eltelt. Segítettem a nevelőknek, megcsináltam azt
a kevés házit, amit ma kaptam és elkezdtem készülődni. Vettem egy forró
zuhanyt, majd a végén jéghideg vízzel még felfrissítettem magamat, úgyhogy
vacogva léptem ki a fürdőszobából. Igyekeztem a szobám felé, benyitottam, de
attól tartok, hogy túl nagy lendülettel csináltam mind ezt, mert az ajtó
kivágódott és neki csapódott a polcnak, ahol az őrangyal szobraimat tartom.
Sajnos az egyik leesett, de szerencsémre sikerül időben oda rohannom, elkaptam
és nem törött össze. Becsuktam az ajtót és felvettem egy laza, mégis csinos ruhát.
Nem volt nagy választék, hisz nem volt pénzem ruhákra, így nem volt túl sok.
3 előtt 5 perccel már teljesen kész voltam és vártam Eleanorra. Abban reménykedtem, hogy el jön értem, hisz én nem tudom, hogy hol lakik a One Direction.
3 előtt 5 perccel már teljesen kész voltam és vártam Eleanorra. Abban reménykedtem, hogy el jön értem, hisz én nem tudom, hogy hol lakik a One Direction.
3 óra. 3 óra 15 perc. 3 óra 25 perc. Még mindig semmi.
- Vajon arra várnak, hogy én menjek hozzájuk? Azt sem monda hol laknak.
–gondoltam és teljesen elkenődtem. –Lehet, hogy már nem is emlékszik rám Louis.
Várjuk csak! Függetlenül a 1D-től.. El-nek már itt kellene lennie. Remélem nem
történt semmi baja.
Végül fél 4-kor csöngettek. Kirohantam a kapuhoz és egy nagyon ismerős srác
állt előttem.
- Szia, bocsi a késésért, valami közbe jött. –mosolygott megbánó képpel az
arcán.
- Szia! Ezt gyakoroljátok El-lel? Tegnap ő is ugyan ezt, ugyan így mondta.
–mondtam és rá kacsintottam. Louis végre levette a napszemüvegét, és láthattam
két gyönyörű tengerkék szemét.
- Mehetünk?
- Persze.
Beszállt az autóba én pedig mellé. Kellemes fenyő illat csapta meg az orromat,
amikor beültem. A visszapillantón lógó illatosító miatt volt.
- Hol van Eleanor? –törtem meg a csendet.
- Az egyik londoni plázában. Most fogjuk felvenni őt.
- Jaj, akkor elfoglaltam a helyét? - Louis elég furcsán nézett rám, ezért
gyorsan megmagyaráztam. –Csak, gondoltam, ő szeretne melléd ülni, te pedig
mellé…
- Áá, értem. Nyugi, nincs gond.
Az út további részen csendesen telt, amíg El nem csatlakozott. Valószínűleg
ha egy 1D rajongó ülne az én helyem, akkor nem lenne ilyen nyugodt, hanem
sikítozna vagy beszélgetne. Én nem, csak csendesen ültem egy világsztár
mellett… Nem vagyok normális, ugye? De mindegy. Én mindig is ilyen voltam, hisz
ő is csak ember, annyi különbség van közte és köztem, hogy ő fiú, én lány, neki
csodás hangja van és sztár, nekem nincs tehetségem a zenéhez (legalábbis
szerintem) és egy egyszerű árva lány vagyok. Hát igen, azért van némi
különbség, de a lényeg nem változik. Amint beszállt Eleanor megtelt élettel az
autó. Épp, hogy beszállt, de már locsogni kezdett. Mellette nem lehet unatkozni,
mindig fel tudja vidítani az embert. Ezt szeretem benne annyira, mindig tudja
mi a megoldás. El csatlakozása után 10 perccel megérkeztünk a One Direction
rezidenciára….
