31. Rész~ Mit tegyünk?

Sziasztok! És íme, itt a következő rész!! :)) Bocsi a rengeteg késésért, és előre is bocsi, hogy késni fogok. :S Jó olvasást! :)xx

Másnap mikor kinyitottam a szemem, amit legelőször megláttam, az Harry volt. Feje le volt hajtva, csak göndör fürtjeit láttam, de tudtam, hogy ő az.

- Mit keresel itt?- „köszöntem”. Nagyon meglepődtem, és kicsit meg is ijedtem, ahogy hirtelen megláttam.

- Neked is jó reggelt! –mosolygott kedvesen. Mivel felnézett láthattam gyönyörű zöld szemeit. –Hogy aludtál?

- Nem túl kellemesen, de nem vészes. Miért jöttél?

- Mert tegnap szó nélkül otthagytál.

- Komolyan? Csak ezért utaztál ide?

- Kb. igen.

- De…miért?

- Azt én sem tudom. Csak valahogy..valamiért azt érzem, hogy húz hozzád valami, és veled kell lennem. –járkált idegesen a szobámban. –De nem tudom mi ez.

- És..zavar? –kérdeztem, de féltem a választól.

- Nem tudom. Semmit nem értek. Mióta megismertelek, teljesen másképp élek, más lett az életem, valami megváltozott, de én sem tudom, hogy mi. És ez idegesít.

- Mit akarsz tenni?

- Még nem döntöttem el. Megfordult a fejemben, hogy elkerüllek jó messzire, hogy ne találkozzunk soha többé. – ennek hallatára elszorult a szívem, és keserű ízt éreztem a számban. –De rájöttem, hogy ennek nincs értelme. Miért tenném ezt? Hülyeség lenne. Aztán, arra gondoltam, hogy több időt szeretnék veled tölteni, hogy jobban megismerjelek. Mit szólsz?

- Örömmel- mosolyogtam -,de messze élünk egymástól, mármint, annyira nem, de azért mégis.

- Tudom. Ezen még nem volt időm gondolkodni. Nézd –pillantott az órájára –nekem most mennem kell. Majd később felhívlak.

- Máris mész?

- Sajnálom.

- Semmi. Menj csak! –kászálódtam ki az ágyból, majd puszit nyomtam arcára.

- Szia!

- Szia! –köszöntem el. Kiment, én pedig a fürdőszobámba mentem, és gyorsan lezuhanyoztam. Reggelire csak egy pirítóst ettem, majd szélsebesen nekiálltam a leckeírásnak. Holnap suli, de én még semmit nem tanultam, pedig nyakamon az érettségi. Az egész délelőttöt végigmagoltam, majd fél 3 körül Harry hívott.

- Szia! Épp Manchesterben vagyok. Találkozzunk a parkban! –mondta.

- Oké. Fél óra múlva ott vagyok! –tettem le, és a szekrényemhez rohantam. Úgy döntöttem, hogy magoltam eleget, egy másfél órás kiruccanás nem számít. Gyorsan magamra kaptam valami laza ruhát, és elindultam. A parkhoz 10 perc alatt odaértem. Valamivel előbb érkeztem, így még nem volt ott. Leültem egy padra, és csak bámultam ki a fejemből. Minden féle eszembe jutott. Például Harry. Hogy milyen boldogok voltunk, amikor még Catrin voltam, és hogy mennyire szeretnék megint olyan boldog lenni vele, valamint, hogy mennyi az esélye, hogy ez teljesül. Aztán a régi barátaim. Hogy velük sem olyan a kapcsolatom, és hogy tudnám legalább fele olyan jóra visszavarázsolni. Végül, de nem utolsó sorban pedig Alice és Tom. Akiket már olyan rég láttam, és annyira hiányoznak. Ezekkel a tényekkel minden nap szembe kell néznem, és túl kell rajtuk lépnem, de sokszor annyira nehéz.

Ahogy elkalandoztam gondolataimban, nagyon ment az idő. Fel sem tűnt, hogy már jó 1 órája csak ülök ott, de Harry sehol. Mikor észbe kaptam, azonnal telefonáltam neki. 3 csöngés után felvették, de nem Harry szólt bele.

- Haló! Ez itt Harry Styles telefonja. Sajnos ő most nem tud beszélni. Üzen neki valamit? –kérdezte egy női hang. Azonnal felismertem. Taylor.

- Szia, Taylor! Angela vagyok. Harry veled van?

- Á, szia. Nem nincs, csak volt, és nálam hagyta a telefonját. De ha beszélsz vele, mond neki, hogy nálam van, ne keresse. Most megyek, szia. –azzal lerakta. Meglepett, hogy ilyen barátságos. Így megváltozott, vagy ez csak a látszat? Hm, még várok ezzel kicsit, bár nem tudom, hogy tud ember így megváltozni, ilyen rövid idő alatt. De, akkor hol van Harry? Már egy órája itt kellene lennie. Remélem, nem esett baja!

Nem akartam tovább ülni a padon, ezért hazafele vetem az irányt. Mit tudok tenni? Nincs nála telefon, nincs Taylornál. A srácok! Talán ők tudják, hol van. Szerencsére Louis megadta a számát, ezért gyorsan felhívtam.

- Szia, Louis! Angela vagyok. Nem tudjátok, hol van Harry?

- Helló, nem, miért?

- Mert egy órája kellett volna találkoznunk, de nem jött el. Taylor sem tudja, hol van.

- Reggel korán elment, azt mondta, estig nem jön haza. Azóta semmit nem tudok róla. De ha hallok valamit, értesítelek!

- Oké, köszi. –mondtam remegő hangon, amit ő is észrevett.

- Hé, nyugi. Tud magára vigyázni, nem lesz semmi gond! –próbált nyugtatni.

- Jó. Szia! –köszöntem el, és leraktam. Idegesen elindultam valamerre. Valójában fogalmam sem volt, hogy hova és miért megyek, csak sétáltam. Egyszer csak hangokat hallottam. Ekkor először felnéztem, és rájöttem, hogy teljesen besötétedett, és én egy sötét kis utcában vagyok. A hangoktól kissé megijedtem, de azért tovább mentem. Hirtelen megláttam két alakot a kukák mögött. Mind a kettő férfi volt. Lassan és halkan hátrálni kezdtem, mert nem voltak túl barátságosak. Véletlenül ráléptem egy faágra, ami fogalmam sincs, hogy került oda, és épp akkora zajt csaptam, hogy észrevegyenek. A francba!

- Hé, te ott! Állj csak meg! –szólt az egyik. Arcát nem láttam, mivel sötét volt, de hangjából ítélve ideges volt. Teljesen ledermedtem, és nem tudtam mozdulni semerre. – Nem hallottad? –szólt még idegesebben, és keze ökölbe feszült. Megfordultam, és futni kezdtem. Úgy futottam, amilyen gyorsan csak tudtam, de a férfi, aki az előbb rám szólt, üldözőbe vett, és sajnos utol is ért. –Megvagy! –lefogta a szám, így nem tudtam segítséget kérni. Másik kezével lefogta a kezeim, majd felemelt. Nagyon erős volt, ezért fájt is, ahogy szorított. Próbáltam kiszabadítani magam, de nem sikerült. Ez után megharaptam az egyik ujját, mire összerezzent, és elkapta a kezét a számtól. –Au! Ezt hogy képzelted? –förmedt rám. Én kaptam az alkalmat, és sikítani kezdtem.

- Segítség! Segítsen valaki, kérem! –ordítottam, ahogy csak a torkomon kifért. A férfi gúnyosan felnevetett.

- Ugyan, cica. Itt nem hall téged senki. Erre csak a hülyék járnak. –valójában teljesen igaza van. Hülye voltam, hogy ide jöttem. Oda tuszkolt a másik sráchoz, és ekkor megláttam, hogy a kuka mögött Harry ül megkötözve, szája letapasztva.

- Harry! - kiáltottam, de a férfi, aki még mindig szorított a szám elé tette a kezét.

- Nyugi, szívem! Lesz még időtök búcsúzkodni! –szólt a másik férfi. Erre a mondatra odakaptam a fejem. Ezt mégis hogy érti? „Lesz még időtök búcsúzkodni”. De miért? Mit akarnak vele, vagy velem tenni? Meg fognak ölni? Ne, azt nem akarom! A férfi még mindig tartott, a másik pedig felrángatta Harryt. Egy közeli raktárba löktek minket be, majd bezárták az ajtót. Harryt lelöktél a földre, majd engem is megkötöztek, és szó szerint ledobtak mellé.

- Mit akarnak? –kérdeztem, mivel az én szám nem volt letapasztva. Nem jött válasz. –Miért rabolták el Harryt?

- Mert híres. –válaszolta lazán az egyik. Mi? Ennek mi értelme?

- Tessék?

- Mert világhírű. És a banda amibe tartozik is az. De ha ő nincs, akkor nincs banda sem.

- De…akkor sem értem. Miért zavarja magukat, ha valaki tehetséges?

- Fogd be! –mordult rám a másik.

- Nem! Akkor arra válaszoljanak, hogy én miért vagyok itt?

- Mert fontos vagy Harrynek. Ha látja, hogy szenvedsz, akkor majd ő is szenved.

- Ezt honnan tudják? Hogy fontos vagyok neki?

- A mobiljából.

- Mi?

- Sok elkezdett SMS van a telefonjában. Mind neked szólt, de egyiket sem fejezte be, és nem küldte el. –kérdőn Harryre néztem, mire csak lehajtotta a fejét. Teljesen ledöbbentem. Harry SMS-eket írt nekem? De miért nem küldte el? Pedig, akkor biztos minden másképp lenne. Akkor talán már együtt lennénk, mint régen. –Látom, ezen ledöbbentél. –nevetett gonoszul.

- Mit fognak tenni velünk? –kérdeztem vékony hangon.

- Nonono. Türelem, csillagom. Mindent a maga idejében! Ha előre elmondunk mindent, akkor abban semmi élvezet nem lesz. Most pedig legyetek jók. Mi elmentünk, de hamarosan még találkozunk. –„búcsúzott” az egyik férfi, majd kimentek az ajtón és bezárták.

- Harry! Tennünk kell valami! –fordultam felé. Felálltam, és valahogy letéptem a szájáról a szalagragasztót.

- Au! –kiáltotta fájdalmában- Amúgy..köszi. –mosolygott keserűen.

- Mit tegyünk?

- Fogalmam sincs.

- Amúgy..kik ezek, és miért utálnak ennyire?

- Bárcsak tudnám.

- Szóval…fontos vagyok neked? Milyen üzeneteket írtál?

- Amikor 2 hónapig nem találkoztunk. Minden nap eszembe jutottál, csak nem tudtam mit mondjak…. Sajnálom.

- Tudod, elég lett volna egy köszönöm. Vagy mesélhettél volna, hogy mit szóltak a barátaid.

- Most már mindegy.

- Amúgy nem értem, miért nem Taylort hozták ide. Hisz vele jársz.

- Nem kedveled őt, mi?

- Kedves legyek, vagy őszinte? –kérdeztem, mire felnevetett.

- Akkor ezt hagyjuk.

- Oké. Hogy jussunk ki innen?

- Nem tudod kiszabadítani a kezed?

- Megpróbálom. Áh..nem megy. Túl erős a kötél. És te?

- Nem. Már próbáltam.

Ezek után egy ideig csöndben ültünk egymással szemben. Egyikünk sem szólt semmit. Harry csak nézett valamerre, én pedig próbáltam kioldani a csomót a kötélen. Egyszer csak a csomó meglágyult, rángatni kezdtem, amíg le nem csúszott a csuklómról. Hátra néztem, de csak egy árnyat láttam. Mikor Harry elfordította a fejét az árny megjelent előttem, és a lábamon lévő kötelet is meglazította. Ekkor már tisztán láttam. Tom volt az.

- Köszönöm! –tátogtam, majd elment. Felugrottam, és Harryhez léptem.

- Hogy csináltad? –nézett kidülledt szemekkel.

- Addig rángattam, míg nem sikerült. –blöfföltem, majd kis segítséggel Harryét is eloldoztam.

- És most? –állt fel.

- Látod, erről fogalmam sincs. –dünnyögtem. – Valahol biztos ki tudunk menni. –mondtam, ám ekkor meghallottuk két férfi hangját. –Harry! –suttogtam. –Itt vannak. Mit tegyünk?

- Fogalmam sincs. Nincs itt valami…ami mögé elbújunk?

- Az nem jó! Felkutatják az egész raktárat, és megtalálnak. Más megoldás kell.

- Igen, de mi? –kérdezte kétségbe esetten, de ekkor már késő volt. A két férfi megérkezett.

- Hát..ez..hogy szabadultatok ki? –kérdezte a magasabbik meglepődötten. Harry közelebb lépett hozzájuk, majd ököllel arcon vágta előbb az egyiket, majd a másikat. Izmai megfeszültek, látszott, hogy erős. Érdekes, ez annyira nem tűnt fel nekem ez előtt. Velem mindig gyengéd volt.

- Menekülj! – szólt rám.

- Mi? Nélküled nem!

- Menj már! Legalább te menekülj meg! Miattam ne bátson senki! Feltartom őket. –szólt rám indulatosan, ezért nem mertem ellenkezni. Nem tudom, miért csináltam, hisz nem akartam ott hagyni, de lábaim megindultak. Mintha nem is én irányítottam volna őket. Az ajtó felé futottam, de az egyik férfi elkapta a lábam, ami miatt elestem. Lerángattam magamról szorító kezét, és hasba is rúgtam, ami miatt a földre rogyott. A másiknak behúzott még egyet Harry, így szabad volt előttem az út. Az ajtóban hátra néztem.

- Te nem jössz? Most nem kelnek fel. –szóltam.

- Nem, mert utánunk jönnének! Menj, én itt tartom őket!

- Nem megyek nélküled!

- Angela! Kérlek.

- Nem. –ekkor elő kaptam a telefonom, amit már rég meg kellett volna tenem. Tárcsázni kezdtem a rendőrök számát. 1 csengés után felvették.

- Haló! Segítsenek, kérem. Elraboltak minket. Manchester egyik sötét utcájában vagyunk egy raktárban, a parktól nem messze…. –ekkor egy erős kéz megragadta a karom, a telefont kiverte a kezemből, és berángatott az épületbe. Harry már megkötözve ült a földön.

- Nocsak, nocsak. Nem sikerült a kis tervetek. –mondta gúnyosan az egyik.

- Nagyon szép jelent volt. „Nem hagylak itt, nem megyek el nélküled!” –szólt a hangomat utánozva a másik. –„Menj, majd én feltartom őket, fuss!” –utánozta Harryt.

- Ezen túl valaki itt marad őrködni mellettetek. A végén még újabb kis akcióba fogtok.

Kezdtem kétségbe esni. Ha mindig itt lesz az egyik, akkor sem Tom, sem Alice nem tudnak segíteni. Harryre pillantottam, aki ugyan olyan rémült volt, mint én. Nem tudtunk semmit tenni, csak reménykedni, hogy valahogy kijutunk innen..ha lehet, élve.