34. Rész~ Miért kell még mindig szenvednünk? Miért nem lehetünk együtt boldogak?

Sziasztok! Meghoztam az új részt, remélem tetszeni fog! :)

Hetek, sőt hónapok teltek el. Ma pontosan július 15.-ét írunk. Sok minden történt ez alatt a majdnem fél év alatt. Én sikeresen leérettségiztem, de nem jelentkeztem fő sulira, vagy egyetemre, hisz nincs értelme. Ahogy Tom mondta, tényleg terhes lettem. A szülésig még van 4 hónapom. Harry, ahogy kértem, nem keresett. Nem tudom, hogy azért, mert ez volt a kívánságom, vagy, mert nem jutok eszébe, de nekem ez most teljesen mindegy. A lényeg, hogy éli az életét, és szép lassan elfelejt. A pocakom folyamatosan nőtt. Szerencsére, Mrs. Kingslei mindenben segít, amiben csak tud.

Meleg, napfényes nyári reggelre ébredtem. Gyönyörű idő volt, ezért gondoltam, kimegyek sétálok a parkban Hilaryvel. Felöltöztem, majd rá is adtam valami szép nyári ruhát, és elindultunk. Már egy ideje sétáltunk, mikor érdekes kérdést tett fel nekem.

- Mikor születik meg a testvérem? –kérdezte, és megállt.

- Tessék? –néztem rá furcsán.

- A testvérem. Aki itt van bent! –mutatott a hasamra. Most már leesett. Felnevettem, és megfogtam a kezét, így sétáltunk tovább.

- A gyerek, aki hamarosan születni fog, nem a testvéred. Nem én vagyok az anyukád.

- De te mindig olyan jól bántál velem. Úgy érzem, te vagy az anyukám. Miután apuciék a nevelő otthonba hoztak Catrin vigyázott rám mindig. Olyan volt, mint te. Ő is folyton gondoskodott rólam. De aztán ő elment, és jöttél te. Angela, annyira szeretlek! –bújt oda hozzám. Könnyek gyűltek a szemembe. Ez a csöpp lány, aki még ilyen kicsi, és mégis annyit szenvedett. Akit tényleg úgy szeretek, mintha a lányom lenne.

- Én is szeretlek, Kincsem! –letöröltem könnyeim, majd tovább mentünk. Ekkor egy fuvallat söpörte hátra hajam, majd halk suttogást hallottam.

- Azonnal menjetek haza. Beszélnünk kell! –ismertem fel Alice hangját.

- Haaah –sóhajtottam.

- Mi a baj?

- Semmi, csak, mintha rúgott volna a baba. Gyere, menjünk haza, jobb lesz, ha lepihenek. –nyugtattam meg a kislányt, és elindultunk. Mikor hazaértünk átadtam Hilaryt a nevelőknek, azzal, hogy én lefekszem pihenni, vigyázzanak rá. Mikor beértem a szobámba, bezártam az ajtót.

- Alice! Tiszta a levegő, jöhetsz! –szóltam, majd megjelent angyal barátnőm, Tommal együtt. – Sziasztok! De jó, titeket látni, már úgy hiányoztatok!

- Szia! –köszöntek egyszerre, de ők koránt sem voltak olyan vidámak, mint én.

- Valami baj van? –kérdeztem aggódva.

- Catrin, kérlek ülj le. –szólt Alice.

- Mi? Mi van?

- Nyugodj meg, nem jó ha idegeskedsz! – fogta meg a karom Tom, és leültetett az ágyra. –Rendben vagy?

- Igen. Ki vele, mi történt?

- Amit most mondani fogunk, azt nem lesz egyszerű feldolgoznod. Kérlek ne idegesítsd fel magad nagyon, mert az árt a babádnak. –Alice.

- Ilyen nagy gond van? Jó, megígérem.

- Tudod, te angyal voltál, és az volt a feladatod, hogy jó útra térítsd Harryt. És azzal a feltétellel élhetsz itt tovább, mint 1 év, ha őszintén beléd szeret. –Tom.

- Igen…

- És ez még mindig érvényes. Mivel a baba hamarabb megszületik majd, mint január 1., amikor ide jöttél, és ha Harry nem szert beléd, akkor vissza kell jönnöd hozzánk, ám a gyermek nélkül. –Alice.

- Mi? Nem, ez nem lehet, nem hagyhatom magára! Nem lehet árva! –kezdtem hisztizni.

- Ne, kérlek, Catrin, higgadj le, mert ha nem, akkor lehet, hogy a világra sem tudod hozni épségben! –utasított Alice.

- Lehet, hogy jobb is lenne neki. Itt fog maradni egyedül 1 hónaposan anya nélkül. Az apja pedig azt sem tudja majd, hogy létezik.

- Ezen lehet változtatni. –Tom.

- Nem! –ráztam meg a fejem, könnyes szemmel. –Harry élete nem mehet ez miatt tönkre. Nem tudhatja az igazságot. De te…te miért nem mondat ezt nekem? Akkor még nem volt késő az abortuszhoz! –támadtam meg Tomot.

- Akkor még nem tudtuk. Most mondták el, amint meghallottuk egyből jöttünk. –szólalt meg  a srác védelmére Alice.

- Ez nem lehet. Miért, miért büntet engem ennyire a sors? Nem szenvedtem még eleget? –zokogtam. – De ha még én ki is készülök teljesen, az már nem érdekel, de ő? Ő még világra sem jött, még semmit nem tette, de máris meg van pecsételve a sorsa, ami nem ígérkezik valami fényesnek.

- Tom, kérlek magunkra hagynál? Megpróbálom megnyugtatni. –fordult Alice Tomhoz, aki engedelmesen bólintott, majd köddé vált. – Oké, akkor beszélgessünk. Mit szeretnél, ha fiú lenne, vagy lány?

- É-én azt hiszem, azt, hogy lány. –szipogtam. – De nem mindegy, hisz nem leszek vele! –sírtam tovább.

- Jaj, Catrin! Kérlek, nyugodj meg! Itt lehetsz vele. Angyalként. Őrizni fogod őt.

- Te ezt nem érted! Az nem ugyan az, mintha vele lennék emberként. Nem dajkálhatom majd meg, nem vigasztalhatom meg, ha éjjel sírni kezd, nem… egyszerűen nem lesz anyja. Alice, segíts! Nem lehet, hogy elviszem magammal az agyalok közé, vagy vele maradok, amíg nem lesz nagyobb?

- Az utolsó sajnos teljesen kizárt. Az első.. nem tudom. Megkérdezhetem, de én nem fűznék hozzá túl sok reményt. Sajnálom.  –hajtotta le a fejét. Tovább sírtam, majd oda jött az ágyamhoz, leült mellém, és megölelt. –Kérlek nyugodj meg. A lányod miatt! –erre felkaptam a fejem.

- H-honnan v-veszed, hogy lány lesz?- kérdeztem, mire csak elmosolyodott.

- Én tudom. Ahogy Tom tudta, hogy terhes leszel, úgy én tudom, hogy kislányod lesz. –mosolygott, és próbált jobb kedvre deríteni.

- Köszönöm, hogy itt vagy velem! –hálálkodtam.

- Hisz barátok vagyunk. És amikor nem voltam közvetlen melletted, akkor is végig veled voltam.

- Tudom.

- És… mi lesz a neve?

- Ah.. ezen még nem is gondolkodtam.

- Akkor épp itt az ideje. Mit szólsz a Bellához?

- Nem.. valahogy.. az túl egyszerű, nem? Valami különlegeset szeretnék neki adni, hisz ő maga is különleges lesz. Elvégre, egy világhírű srác az apja, az anyja pedig meghalt, angyal lett, és megint ember, majd újra angyal lesz. –nevettem.

- Teljesen igazad van –mosolyodott el ő is. -Catrin.. tudod, van még egy mód, hogy vele maradhass. Ha Harry beléd szeret.

- Tudom, de vele már nem fogok beszélni.

- De miért nem? Kérlek, ha tudná, hogy mi van veled, biztos melletted maradna.

- Épp ez az, amit nem akarok! Magamhoz láncolni egy véletlen miatt. Ez a gyerek nem szerelemből fog születni. Mindketten ittasak voltunk, ezért is történt mindez. Ha elárulnám neki, akkor kényszerből lenne velem, de attól nekem nem jobb. Szeretnie kell, igazából, tiszta szerelemből. És nem akarom kényszeríteni, hogy szeressen, mert a szerelemnek szívből kell jönnie…. Érted már?

- Igen.. igazad van, sajnálom. –sóhajtottam, majd mosolyt erőltetve megszólaltam:

- Akkor, tovább találgatjuk, mi legyen a neve?

- Persze! –szólt mosolyogva. –Lola?

- Hm.. nem rossz, de szerintem nem az igazi. –felkeltem, és járkálni kezdtem. 2-3 perc után kissé hangosan szólaltam meg, mire Alice összerezzent, és amin épp gondolkodott hirtelen elszállt a fejéből. – Megvan! Legyen Amelia!

- Tényleg, ez nagyszerű név. –mosolyogtunk Alice-val.

- Mit szólt, Kicsim? Jó lesz az Amelia? –simogattam a pocakom.

- Biztosan fog neki tetszeni.

- Szerinted fog tőlem valamit örökölni?

- Egész biztos.

- Jaj, úgy szeretném már a karomban tartani, de mégsem akarom, hogy a világra jöjjön, mert akkor az azt fogja jelenteni, hogy már csak kevés időt lehetek vele.

- Ne búsulj. Az még messze van, élj a jelenben! Élvezd az életed emberként, mert ha újra angyal leszel többé nem lehetsz már az.

- Tudom.. és mi van Liammal és Samathaval?

- Öhh… jól vannak, szerencsére dúl a love, szóval minden rendben lesz.

- Hogy bírod?

- Már hozzá szoktam. Különben is.. én tényleg szerettem, szeretem Liamet. Számomra az a legfontosabb, hogy ő boldog legyen, és mivel velem nem lehet az, így örülök, hogy mással igen.

- Hm.. igen, ez az igazi szerelem. Amikor nem te vagy, és nem az a fontos, hogy te mit érzel, mit szeretnél, hanem a másik. Tudod, Alice, felnézek rád. Mindenért. –mondtam, majd megöleltem. Ő az egyetlen barátnőm. A többi, akik voltak csak a régi énemet ismerték, aki már halott. Ő viszont mindegyiket ismeri. Teljesen meg tud érteni, hisz hasonló csalódások érték, mint engem. Bármit meg tudok vele beszélni. Örülök, hogy itt van velem. –És, mit tudsz a többiekről? –löktem el kicsit magamtól, hogy láthassam az arcát. –Chloe és Niall, El és Lou? Zayn? Harry? Olyan rég láttam őket. Hiányoznak..és az a legrosszabb, hogy már nem is láthatom őket viszont. Szemtől szemben legalábbis nem.

- Mindenki jól van. Chloe és Niall kapcsolata egyre erősebb. Már a rajongók is megkedvelték a lányt, és megbarátkoztak a tudattal, hogy együtt vannak, bár ezt nem volt könnyű elérniük. El és Lou kapcsolata azóta a veszekedés óta egyre csak javul. Lou titkon azt tervezi, hogy hamarosan megkéri a barátnője kezét, de ezt még senkinek nem mondja el. Zayn találtmagának egy csinos lányt, akivel még nem járnak, de nagyon össze voltak melegedve, csak sajnos a turné miatt, most keveset tudnak beszélni. A neve Perrie, a Little Mix egyik énekese.

- Igen, már hallottam róluk. Az a szőke, ugye?

- Aha, helyes lány. Harry pedig..ő játssza, hogy boldog, de belül össze van törve.

- Miért?

- Miattad.

- Tessék?

- Jól hallottad. Szeret téged, csak a szerelme sajnos nem olyan erős és tiszta. Fél, hogy elveszít. Nem akar megint csalódni, nem akar megint elveszíteni valakit.

- Pedig elfog. Sóhajtottam keserűen. Én ezt nem értem… miért büntet miket az élet? Miért nem hagyja, hogy együtt legyünk boldogan? Már annyit szenvedtünk…. De, még ha én nem is leszek boldog, és továbbra is csak szenvedést kapok, oké, elviselem, de Harry legyen az. Vagy ennyire rosszul csinálunk valamit? Hol hibáztunk, hol volt a gond? Nem kellet volna Párizsba repülni, és akkor nem halok meg?

- Nem hiszem, hogy itt a gond, mert ha meg kellett halnod, úgyis meghaltál volna.

- Akkor ott, hogy visszajöttem?  Erősnek kellett volna lennem, és azt mondanom: NEM az ajánlatra? Akkor lehet, hogy Harry is jobban lenne.

- Ezt kötve hiszem. Te nyitottad fel a szemét. Ha te nem jössz, lehet, hogy most is a régi szobádban ül, és kesereg.

- Akkor hol? Lehet… lehet, hogy nem is kellett volna megismerkednem vele. Talán ott van a hiba, amikor El bemutatta Louist. Ott kezdődött minden. Hisz ő vitt el a 1D házba, ott ismerkedtem meg Harryvel, és bár a kapcsolatunk először kicsit haragosan indult, de aztán megbékéltünk.

- Tudod, Catrin, nem hiszek a véletlenekben.  Ha megismerkedtél vele, az azért van, mert így kellett lennie. Ez a sors. Mindent ez irányít. Lehet, hogy ez volt a cél, és jó úton jártok. Lehet, hogy nektek nem most kell össze jönnötök. Talán, majd egy másik életben. De az is lehet, hogy nem. Talán ez volt nektek megírva. Hogy szenvedjetek egymásért, aztán mégse legyetek együtt. Tudom, ez szomorú, de van ilyen.

- Tudom.. csak nehéz elfogadnom.

- Na, jó, azt hiszem, ideje mennem. Pihend ki magad, fárasztó napod volt. Holnap lejövök, megnézem, hogy vagy! Szia! Álmodj szépeket!

- Szia, köszönök mindent! –intettem, és Alice eltűnt. Az órám éjjel kilencet mutatott. Gyorsan lezuhanyoztam, megmostam az arcom, hogy eltűnjenek a sírás nyomai. Már épp le akartam feküdni, amikor valaki kopogott az ajtón. Gyorsan odaugrottam, és kinyitottam. Mrs. Kingslei állt velem szemben.

- Segíthetek? –kérdeztem.

- Csak jöttem megnézni, hogy minden rendben van-e.

- Igen, jól vagyok, köszönöm.

- Nem vagy éhes? Nem ettél semmit.

- Nem, most nem tudnék enni, de köszönöm.

- Biztos? A babának fontos lenne.

- Nem, mert nem érzem túl jól magam, inkább lefekszem, és majd holnap eszek.

- Ahogy gondolod, erőszakolni nem fogom. Akkor jó éjt, pihend ki magad.

- Jó éjt! –köszöntem el, kiment, majd lefeküdtem. Ez a mai nap nagyon fárasztó volt, ezért ahogy lecsuktam a szemem, már aludtam is.

33. rész~ A végső búcsú

Sziasztok! Iszonyatosan szégyellem magam, hogy ennyit késtem, és remélem, hogy ilyen többé nem lesz!! Remélem, hogy tetszeni fog a rész, igyekeztem jóra megírni! Még egyszer bocsii!! :S

Reggel, mikor kinyitottam a szemem csalódtam. Titkon azt reméltem, hogy Harry megint ott ül majd az ágyam szélén, de nem így lett. A szobám üres volt, csak én voltam benne. Most már teljesen biztos voltam abba, hogy Harry elfelejtett. A falon lévő óra delet mutatott. Nem csodálom, hogy eddig aludtam. Az elmúlt napok teljesen kimerítettek. Hátamra feküdtem, és néztem a fehér plafont. Takaróm lerúgtam magamról, majd kis idő után visszahúztam magamra. Ezt többször is megismételtem. Egy szóval: szenvedtem. Kínzott a tudat, hogy nem jelentek számára semmit, a tudat, hogy egyre fogy az időm, és nem fogom tudni meghódítani a szívét. A tudat, hogy küzdenem kell érte, de nincs fegyverem. A tudat, hogy elvesztem. Hiánya percről percre elviselhetetlenebb lett. Hiányzott. Hiányoztak az együtt töltött percek, ölelései, csókjai, a teste, a bőrének illata, a szeretete, ahogyan törődött velem, anno. Fájt, hogy ezt már nem élhetem át, mert egy hang azt súgja belül, hogy nem lesz rá esélyem. Addig kínlódtam, még végül újból álomba merültem. 

Mikor felébredtem már nem sütött be a nap az ablakomon át, és nem hallottam a madarak csicsergését. Felkattintottam az éjjeli lámpám, ami fénye először nagyon zavarta a szemem, ezért csak hunyorogva tudtam az órára nézni. Éjjel 11 óra. Annyit aludtam, hogy már képtelen voltam lehunyni a szemem. Bár végig aludtam a napot, mégis úgy éreztem, hogy nincs semmi, de semmi erőm. Testem nehéznek tűnt, de a fájdalom, amely a szívemet nyomta, még nehezebbnek bizonyult, mint a testem. Nagy nehezen erőt vettem magamon, és kivánszorogtam a fürdőszobába. Lezuhanyoztam jéghideg vízzel, bár nem sokat használt. 4 napja nem ettem, de nem voltam éhes. Tudtam, hogy nagyon rossz, hogy nem eszek, és ahogy elnéztem magam le is fogytam, mégsem tudtam rávenni magam, hogy egyek, valamint az éjszaka közepén nem tanácsos kimenni enni egy nevelőotthonban. A zuhanyzás után erőtlenül visszadőltem az ágyamba, magamra húztam a takarót, és csak ültem. Azon tanakodtam, hogyan tovább. Megvárjam, míg eszébe jutok, vagy keressem én? Vajon ő hogy élte át az eseményeket? Ki az ő szemében a rossz? Én, amiért köszönés nélkül léptem le, vagy ő maga, amiért el sem búcsúzott, oda sem jött hozzám? Nem tudom, nem tudhatom. Elővettem a telefonom, reméltem, hogy küldött egy SMS-t, csak nem hallottam a pittyogást, vagy hívott, csak épp aludtam. Félve rápillantottam a kijelzőre. Semmi. Az ég világon semmi nem jött tőle, sem mástól.

- Szia! –hallottam egy roppant ismerős hangot suttogva köszönni.

- Szia. –néztem fel a telefonból Tomra.

- Jól vagy?

- Testileg? Igen, sikerült kipihenni az elmúlt napok stresszét, bár napok óta nem ettem, ami nem sok jót jelent.

- És lelkileg? –mosolyodott el. Nagyot sóhajtottam, mire leült mellém az ágyra. Fejét vállának hajtottam. Nem kellett sokat mondanom. Tudta, hogy pocsékul vagyok. Teljesen kikészültem.

- Mit csináljak?

- Fogalmam sincs. Én már nagyon régen voltam ember. Teljesen elszoktam az efféle helyzetektől, hogy milyen az, ha fáj a szív.

- Az angyalok nem lesznek szerelmesek?

- De, lehetnek. Csak én még nem voltam. Már elfelejtettem, milyen csalódni, vakon remélni, majd összetörni. Tudod, ez részben jó, hisz nem szenvedek. De a boldog perceket sem élem át. Milyen ha szeretsz valakit, és ő viszont szeret téged. Már nem tudom. És ez hiányzik. De nincs mit tenni…

- Tényleg! Még meg sem köszöntem, amit értünk tettél!

- Mikor eloldoztam a kezed és lábad? Semmiség. Kár, hogy nem használt.

- Azért köszönöm. Amúgy, miért jöttél?

- Hogy jobb kedvre derítselek. Gondoltam jól esne egy barát, és tudom, hogy itt az emberek között senkire nem számíthatsz, ezért jöttem én. De ha szeretnél egyedül lenni, elmehetek.

- Ne! Kérlek maradj! Bár kiskoromban megszoktam a magányt, most mégis elviselhetetlennek tűnik. Borzalmas úgy élni, hogy senkid nincs az életben. Lehet, hogy ennek az egésznek így semmi értelme. Miért is jöttem vissza? Lehet, hogy ha maradok, akkor mára már én is túlléptem volna a múlton….

- De Harry nem. Őt te téríteted észhez. Ezért már megérte lejönnöd.

- Tudom. Csak most nekem a legrosszabb. És még egy ideig nem is mehetek el.

- De.

- Tessék?

- Van rá mód. Mivel az, aki miatt lejöttél, azaz Harry, nem lett beléd egy kicsit sem szerelmes, ezért szerintem van esélyed.

- Gondolod?

- Ha szeretnék, utána járok a dolognak, és visszajövök.
- Köszönöm. De ne most! Még ne menj! Maradj. Nem akarok megint egyedül lenni.

- Aludj! Holnap lehet, hogy váratlan vendéged lesz! –szólt sejtelmesen, majd eltűnt.

- Mi? Tom! Váratlan vendég? Mégis ki? –tettem fel a kérdéseket, de nem jött válasz. Kitől jött volna? Itt hagyott. Azt mondta, aludjak. Aha, és mégis hogyan, ha ilyeket mondott? Hirtelen egy enyhe fuvallat járta át testem. Mikor észbe kaptam már azt éreztem, hogy a szempilláim nehezednek, és a szemem becsukódik.

„Tom volt” –gondoltam magamban, hisz tudtam, hogy az angyaloknak van olyan képességük, amivel álomba merítik az embereket. Ez után szép lassan elnyomott az álom.

*Reggel*

- Angela! Angela, ébredj! –hallottam egy édes hangot, és éreztem, hogy egy puha tenyér simul arcomhoz, és simogat. Lassan kinyitottam a szemem, és megláttam Harryt.

- Mit keresel itt? –kérdeztem kómásan, majd felültem az ágyon.

- Búcsúzni jöttem. –hajtotta le a fejét. Na, erre a mondatra kipattantak a szemeim, és minden álmosság kiszállt belőlem.

- Mi??

- Ne ijedj meg! –mosolygott halványan. –Turnézni megyünk a bandával. Fél éves turnénk lesz, holnap itt adunk koncertet, majd körbe járjuk Angliát, utána pedig Európa egyes városait látogatjuk meg.

- Harry, kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Miért csinálod ezt velem?

- Mégis mit?

- Játszadozol velem! Amikor megismerkedtünk eltűntél, hetekre, pedig megígérted, hogy jelentkezni fogsz! Tudod, miket éltem én át? Nem, honnan is tudhatnád! És most is! A rendőrségen mindenki téged ünnepelt, ami szép és jó, de velem nem törődtél. Nem jöttél oda elköszönni, nem kérdezted meg, hogy vagyok. Utána sem jelentkeztél, most pedig beállítasz, elköszönni, hogy fél év múlva majd talán, látjuk egymást. Kösz. És mi van Taylorkával? Miért tőlem búcsúzol? Ki vagyok neked? Nem értelek. Mondanám, hogy barátok vagyunk, de szerintem a barátság azért többről szól. Persze, jól esik, hogy ide jössz, de nagyon elegem van már abból, hogy játszadozol velem. Mikor kell valami, vagy unatkozol, esetleg nincs kivel dumálni, akkor jó vagyok én is, de amúgy rám sem nézel. –hadartam hisztérikusan. Ekkor hatalmas fény borította be a szobám, Harry megfagyott, és megjelent Tom. –Hogy kerülsz ide? Mi történt Harryvel?

- Nyugodj meg, nincs baja, megdermesztettem, hogy ne hallja, amiről beszélünk. Catrin, kérlek, ülj le….

- Mi? Mi a baj?

- Csak ülj le. Sokkoló lesz, amit mondani fogok.

- Tessék, mi van? –rogyodtam az ágyra.

- Nem jöhetsz vissza az angyalok közé, idő előtt..mégpedig azért..mert…Catrin…

- Nyögd már ki! –tördeltem az ujjaim. Tom vett egy nagy levegőt, kifújta, majd végre kibökte:

- Catrin, terhes vagy, Harrytől! –a hír hallatán az ütő is megállt bennem. Nem akartam hinni a fülemnek. Sokkos állapotba kerültem. Megrémültem. Nem lehetek terhes..nem..ez lehetetlen, nem szabad, hisz ha Harry nem szeret belém, akkor én elmegyek..és…Nem, a többibe már bele sem mertem gondolni.

- Ez biztos? –kérdeztem hosszú idő után remegő hangon.

- Teljesen.

- De, mégis hogy történhetett? És mikor?

- Emlékszel a születésnapodra? Aznap este keményen berúgtál, és ő sem volt józan. Akkor jött össze a dolog, csak sajnos nem szerelemből.

- Tényleg! Erről viszont semmi emlékem, minden kiesett. Csupán annyi maradt meg, hogy megcsókolt. Uram Isten! Most mi legyen?

- Szerintem mondd el neki. Akkor lehet, hogy melletted maradna, és a kényszer átalakulna szerelemmé. Nem?

- Nem. Erről szó sem lehet. Nem láncolhatom őt magamhoz. Tom, Harrynek nem szabad erről tudnia. Az a banda kárára is mehet. Nem. Most úgyis elmegy turnézni. Aztán..majd lesz valami.

- Tedd azt, amit jónak látsz! Szedd össze magad, mert hamarosan mennem kell, és akkor Harry már nem lesz megdermedve.

- Oké, még egy perc. –gyorsan letöröltem a könnyeim, kifújtam az orrom, és próbáltam erős, határozott lánynak látszani, még ha belül teljesen össze is voltam törve. –Kész vagyok. –jelentettem ki, Tom bólintott, majd füstté vált, Harry pedig újból mozogni kezdett.

- Ha-Harry…- kerestem a szavakat –menned kellene. Készülni kell a turnédra. Köszönöm, hogy bejöttél elköszönni, tényleg. –lány hangom meglepte, hisz mikor utoljára hozzá beszéltem, épp ordibáltam.

- Kérlek, ne haragudj. Fél év múlva az első dolgom lesz eljönni hozzád! Ígérem!

- Ne, csak ezt ne. Ne ígérj semmit, kérlek, mert ha nem tartod be, csak csalódok. Különben is- vettem durvábbra, mert ráébredtem, hogy én már soha nem beszélhetek, vagy találkozhatok vele, hisz terhes vagyok, TŐLE! -, én már nem akarok veled találkozni, soha többé. Köszönöm a szép pillanatokat, perceket, amiket együtt töltöttünk. Köszönöm, hogy része voltál az életemnek. Köszönöm, hogy valahányszor megbántottál, megerősítettél. Köszönöm a könnyeket, amelyeket te okoztál. Köszönet a mosolyokért, amelyek neked szóltak. Köszönöm, hogy itt voltál, de ennek most itt vége. –ahogy ezt végig mondtam megjelent mindkettőnk arcán az első könnycsepp, amit még sok követett. Szóra nyitotta a száját, de visszaszívta, amit akart, majd végül csak szomorúan ennyit kérdezett:

- Miért?

Elkeseredve, borzasztóan szomorúan megráztam a fejem, majd lehajtottam. Smaragdzöld szemeibe nézve hatalmas bánatot véltem felfedezni, de nem tehettem mást. Neki ez lesz a legjobb. Most még fáj, mindkettőnknek, de idővel jobb lesz. Elém lépett, puszit nyomott a fejemre, kisé magához húzott, és átkarolt. Kezeim mellkasán pihentek, fejem a vállába fúrtam. Ez az egész csak egy rövidke pillanat volt, de akkor, ott azt kívántam, bár örökké tartana, és bár ne kéne ezt tennem. Elengedett, majd az ajtóhoz ment lehajtott fejjel. Még egyszer, utoljára visszanézett rám, könnyeit letörölte, de újabb cseppek gördültek le arcán, és kilépett az ajtómon, és ezzel együtt az életemből. Fájdalmasan ültem le a földre, és keservesen sírtam.

*Kívülálló szemszöge*

Ahogy Harry kilépett az ajtón becsukta maga mögött, majd nekidőlve leült a földre, mint bent Catrin. Mindketten sírtak, majd egyszerre, alig hallhatóan megszólaltak. Hangjuk keserves volt, és halk. Senki nem hallotta őket, és ők sem egymást. Csak egyetlen szót suttogtak, egyetlen egyet: Szeretlek.