33. rész~ A végső búcsú

Sziasztok! Iszonyatosan szégyellem magam, hogy ennyit késtem, és remélem, hogy ilyen többé nem lesz!! Remélem, hogy tetszeni fog a rész, igyekeztem jóra megírni! Még egyszer bocsii!! :S

Reggel, mikor kinyitottam a szemem csalódtam. Titkon azt reméltem, hogy Harry megint ott ül majd az ágyam szélén, de nem így lett. A szobám üres volt, csak én voltam benne. Most már teljesen biztos voltam abba, hogy Harry elfelejtett. A falon lévő óra delet mutatott. Nem csodálom, hogy eddig aludtam. Az elmúlt napok teljesen kimerítettek. Hátamra feküdtem, és néztem a fehér plafont. Takaróm lerúgtam magamról, majd kis idő után visszahúztam magamra. Ezt többször is megismételtem. Egy szóval: szenvedtem. Kínzott a tudat, hogy nem jelentek számára semmit, a tudat, hogy egyre fogy az időm, és nem fogom tudni meghódítani a szívét. A tudat, hogy küzdenem kell érte, de nincs fegyverem. A tudat, hogy elvesztem. Hiánya percről percre elviselhetetlenebb lett. Hiányzott. Hiányoztak az együtt töltött percek, ölelései, csókjai, a teste, a bőrének illata, a szeretete, ahogyan törődött velem, anno. Fájt, hogy ezt már nem élhetem át, mert egy hang azt súgja belül, hogy nem lesz rá esélyem. Addig kínlódtam, még végül újból álomba merültem. 

Mikor felébredtem már nem sütött be a nap az ablakomon át, és nem hallottam a madarak csicsergését. Felkattintottam az éjjeli lámpám, ami fénye először nagyon zavarta a szemem, ezért csak hunyorogva tudtam az órára nézni. Éjjel 11 óra. Annyit aludtam, hogy már képtelen voltam lehunyni a szemem. Bár végig aludtam a napot, mégis úgy éreztem, hogy nincs semmi, de semmi erőm. Testem nehéznek tűnt, de a fájdalom, amely a szívemet nyomta, még nehezebbnek bizonyult, mint a testem. Nagy nehezen erőt vettem magamon, és kivánszorogtam a fürdőszobába. Lezuhanyoztam jéghideg vízzel, bár nem sokat használt. 4 napja nem ettem, de nem voltam éhes. Tudtam, hogy nagyon rossz, hogy nem eszek, és ahogy elnéztem magam le is fogytam, mégsem tudtam rávenni magam, hogy egyek, valamint az éjszaka közepén nem tanácsos kimenni enni egy nevelőotthonban. A zuhanyzás után erőtlenül visszadőltem az ágyamba, magamra húztam a takarót, és csak ültem. Azon tanakodtam, hogyan tovább. Megvárjam, míg eszébe jutok, vagy keressem én? Vajon ő hogy élte át az eseményeket? Ki az ő szemében a rossz? Én, amiért köszönés nélkül léptem le, vagy ő maga, amiért el sem búcsúzott, oda sem jött hozzám? Nem tudom, nem tudhatom. Elővettem a telefonom, reméltem, hogy küldött egy SMS-t, csak nem hallottam a pittyogást, vagy hívott, csak épp aludtam. Félve rápillantottam a kijelzőre. Semmi. Az ég világon semmi nem jött tőle, sem mástól.

- Szia! –hallottam egy roppant ismerős hangot suttogva köszönni.

- Szia. –néztem fel a telefonból Tomra.

- Jól vagy?

- Testileg? Igen, sikerült kipihenni az elmúlt napok stresszét, bár napok óta nem ettem, ami nem sok jót jelent.

- És lelkileg? –mosolyodott el. Nagyot sóhajtottam, mire leült mellém az ágyra. Fejét vállának hajtottam. Nem kellett sokat mondanom. Tudta, hogy pocsékul vagyok. Teljesen kikészültem.

- Mit csináljak?

- Fogalmam sincs. Én már nagyon régen voltam ember. Teljesen elszoktam az efféle helyzetektől, hogy milyen az, ha fáj a szív.

- Az angyalok nem lesznek szerelmesek?

- De, lehetnek. Csak én még nem voltam. Már elfelejtettem, milyen csalódni, vakon remélni, majd összetörni. Tudod, ez részben jó, hisz nem szenvedek. De a boldog perceket sem élem át. Milyen ha szeretsz valakit, és ő viszont szeret téged. Már nem tudom. És ez hiányzik. De nincs mit tenni…

- Tényleg! Még meg sem köszöntem, amit értünk tettél!

- Mikor eloldoztam a kezed és lábad? Semmiség. Kár, hogy nem használt.

- Azért köszönöm. Amúgy, miért jöttél?

- Hogy jobb kedvre derítselek. Gondoltam jól esne egy barát, és tudom, hogy itt az emberek között senkire nem számíthatsz, ezért jöttem én. De ha szeretnél egyedül lenni, elmehetek.

- Ne! Kérlek maradj! Bár kiskoromban megszoktam a magányt, most mégis elviselhetetlennek tűnik. Borzalmas úgy élni, hogy senkid nincs az életben. Lehet, hogy ennek az egésznek így semmi értelme. Miért is jöttem vissza? Lehet, hogy ha maradok, akkor mára már én is túlléptem volna a múlton….

- De Harry nem. Őt te téríteted észhez. Ezért már megérte lejönnöd.

- Tudom. Csak most nekem a legrosszabb. És még egy ideig nem is mehetek el.

- De.

- Tessék?

- Van rá mód. Mivel az, aki miatt lejöttél, azaz Harry, nem lett beléd egy kicsit sem szerelmes, ezért szerintem van esélyed.

- Gondolod?

- Ha szeretnék, utána járok a dolognak, és visszajövök.
- Köszönöm. De ne most! Még ne menj! Maradj. Nem akarok megint egyedül lenni.

- Aludj! Holnap lehet, hogy váratlan vendéged lesz! –szólt sejtelmesen, majd eltűnt.

- Mi? Tom! Váratlan vendég? Mégis ki? –tettem fel a kérdéseket, de nem jött válasz. Kitől jött volna? Itt hagyott. Azt mondta, aludjak. Aha, és mégis hogyan, ha ilyeket mondott? Hirtelen egy enyhe fuvallat járta át testem. Mikor észbe kaptam már azt éreztem, hogy a szempilláim nehezednek, és a szemem becsukódik.

„Tom volt” –gondoltam magamban, hisz tudtam, hogy az angyaloknak van olyan képességük, amivel álomba merítik az embereket. Ez után szép lassan elnyomott az álom.

*Reggel*

- Angela! Angela, ébredj! –hallottam egy édes hangot, és éreztem, hogy egy puha tenyér simul arcomhoz, és simogat. Lassan kinyitottam a szemem, és megláttam Harryt.

- Mit keresel itt? –kérdeztem kómásan, majd felültem az ágyon.

- Búcsúzni jöttem. –hajtotta le a fejét. Na, erre a mondatra kipattantak a szemeim, és minden álmosság kiszállt belőlem.

- Mi??

- Ne ijedj meg! –mosolygott halványan. –Turnézni megyünk a bandával. Fél éves turnénk lesz, holnap itt adunk koncertet, majd körbe járjuk Angliát, utána pedig Európa egyes városait látogatjuk meg.

- Harry, kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Miért csinálod ezt velem?

- Mégis mit?

- Játszadozol velem! Amikor megismerkedtünk eltűntél, hetekre, pedig megígérted, hogy jelentkezni fogsz! Tudod, miket éltem én át? Nem, honnan is tudhatnád! És most is! A rendőrségen mindenki téged ünnepelt, ami szép és jó, de velem nem törődtél. Nem jöttél oda elköszönni, nem kérdezted meg, hogy vagyok. Utána sem jelentkeztél, most pedig beállítasz, elköszönni, hogy fél év múlva majd talán, látjuk egymást. Kösz. És mi van Taylorkával? Miért tőlem búcsúzol? Ki vagyok neked? Nem értelek. Mondanám, hogy barátok vagyunk, de szerintem a barátság azért többről szól. Persze, jól esik, hogy ide jössz, de nagyon elegem van már abból, hogy játszadozol velem. Mikor kell valami, vagy unatkozol, esetleg nincs kivel dumálni, akkor jó vagyok én is, de amúgy rám sem nézel. –hadartam hisztérikusan. Ekkor hatalmas fény borította be a szobám, Harry megfagyott, és megjelent Tom. –Hogy kerülsz ide? Mi történt Harryvel?

- Nyugodj meg, nincs baja, megdermesztettem, hogy ne hallja, amiről beszélünk. Catrin, kérlek, ülj le….

- Mi? Mi a baj?

- Csak ülj le. Sokkoló lesz, amit mondani fogok.

- Tessék, mi van? –rogyodtam az ágyra.

- Nem jöhetsz vissza az angyalok közé, idő előtt..mégpedig azért..mert…Catrin…

- Nyögd már ki! –tördeltem az ujjaim. Tom vett egy nagy levegőt, kifújta, majd végre kibökte:

- Catrin, terhes vagy, Harrytől! –a hír hallatán az ütő is megállt bennem. Nem akartam hinni a fülemnek. Sokkos állapotba kerültem. Megrémültem. Nem lehetek terhes..nem..ez lehetetlen, nem szabad, hisz ha Harry nem szeret belém, akkor én elmegyek..és…Nem, a többibe már bele sem mertem gondolni.

- Ez biztos? –kérdeztem hosszú idő után remegő hangon.

- Teljesen.

- De, mégis hogy történhetett? És mikor?

- Emlékszel a születésnapodra? Aznap este keményen berúgtál, és ő sem volt józan. Akkor jött össze a dolog, csak sajnos nem szerelemből.

- Tényleg! Erről viszont semmi emlékem, minden kiesett. Csupán annyi maradt meg, hogy megcsókolt. Uram Isten! Most mi legyen?

- Szerintem mondd el neki. Akkor lehet, hogy melletted maradna, és a kényszer átalakulna szerelemmé. Nem?

- Nem. Erről szó sem lehet. Nem láncolhatom őt magamhoz. Tom, Harrynek nem szabad erről tudnia. Az a banda kárára is mehet. Nem. Most úgyis elmegy turnézni. Aztán..majd lesz valami.

- Tedd azt, amit jónak látsz! Szedd össze magad, mert hamarosan mennem kell, és akkor Harry már nem lesz megdermedve.

- Oké, még egy perc. –gyorsan letöröltem a könnyeim, kifújtam az orrom, és próbáltam erős, határozott lánynak látszani, még ha belül teljesen össze is voltam törve. –Kész vagyok. –jelentettem ki, Tom bólintott, majd füstté vált, Harry pedig újból mozogni kezdett.

- Ha-Harry…- kerestem a szavakat –menned kellene. Készülni kell a turnédra. Köszönöm, hogy bejöttél elköszönni, tényleg. –lány hangom meglepte, hisz mikor utoljára hozzá beszéltem, épp ordibáltam.

- Kérlek, ne haragudj. Fél év múlva az első dolgom lesz eljönni hozzád! Ígérem!

- Ne, csak ezt ne. Ne ígérj semmit, kérlek, mert ha nem tartod be, csak csalódok. Különben is- vettem durvábbra, mert ráébredtem, hogy én már soha nem beszélhetek, vagy találkozhatok vele, hisz terhes vagyok, TŐLE! -, én már nem akarok veled találkozni, soha többé. Köszönöm a szép pillanatokat, perceket, amiket együtt töltöttünk. Köszönöm, hogy része voltál az életemnek. Köszönöm, hogy valahányszor megbántottál, megerősítettél. Köszönöm a könnyeket, amelyeket te okoztál. Köszönet a mosolyokért, amelyek neked szóltak. Köszönöm, hogy itt voltál, de ennek most itt vége. –ahogy ezt végig mondtam megjelent mindkettőnk arcán az első könnycsepp, amit még sok követett. Szóra nyitotta a száját, de visszaszívta, amit akart, majd végül csak szomorúan ennyit kérdezett:

- Miért?

Elkeseredve, borzasztóan szomorúan megráztam a fejem, majd lehajtottam. Smaragdzöld szemeibe nézve hatalmas bánatot véltem felfedezni, de nem tehettem mást. Neki ez lesz a legjobb. Most még fáj, mindkettőnknek, de idővel jobb lesz. Elém lépett, puszit nyomott a fejemre, kisé magához húzott, és átkarolt. Kezeim mellkasán pihentek, fejem a vállába fúrtam. Ez az egész csak egy rövidke pillanat volt, de akkor, ott azt kívántam, bár örökké tartana, és bár ne kéne ezt tennem. Elengedett, majd az ajtóhoz ment lehajtott fejjel. Még egyszer, utoljára visszanézett rám, könnyeit letörölte, de újabb cseppek gördültek le arcán, és kilépett az ajtómon, és ezzel együtt az életemből. Fájdalmasan ültem le a földre, és keservesen sírtam.

*Kívülálló szemszöge*

Ahogy Harry kilépett az ajtón becsukta maga mögött, majd nekidőlve leült a földre, mint bent Catrin. Mindketten sírtak, majd egyszerre, alig hallhatóan megszólaltak. Hangjuk keserves volt, és halk. Senki nem hallotta őket, és ők sem egymást. Csak egyetlen szót suttogtak, egyetlen egyet: Szeretlek.