34. Rész~ Miért kell még mindig szenvednünk? Miért nem lehetünk együtt boldogak?

Sziasztok! Meghoztam az új részt, remélem tetszeni fog! :)

Hetek, sőt hónapok teltek el. Ma pontosan július 15.-ét írunk. Sok minden történt ez alatt a majdnem fél év alatt. Én sikeresen leérettségiztem, de nem jelentkeztem fő sulira, vagy egyetemre, hisz nincs értelme. Ahogy Tom mondta, tényleg terhes lettem. A szülésig még van 4 hónapom. Harry, ahogy kértem, nem keresett. Nem tudom, hogy azért, mert ez volt a kívánságom, vagy, mert nem jutok eszébe, de nekem ez most teljesen mindegy. A lényeg, hogy éli az életét, és szép lassan elfelejt. A pocakom folyamatosan nőtt. Szerencsére, Mrs. Kingslei mindenben segít, amiben csak tud.

Meleg, napfényes nyári reggelre ébredtem. Gyönyörű idő volt, ezért gondoltam, kimegyek sétálok a parkban Hilaryvel. Felöltöztem, majd rá is adtam valami szép nyári ruhát, és elindultunk. Már egy ideje sétáltunk, mikor érdekes kérdést tett fel nekem.

- Mikor születik meg a testvérem? –kérdezte, és megállt.

- Tessék? –néztem rá furcsán.

- A testvérem. Aki itt van bent! –mutatott a hasamra. Most már leesett. Felnevettem, és megfogtam a kezét, így sétáltunk tovább.

- A gyerek, aki hamarosan születni fog, nem a testvéred. Nem én vagyok az anyukád.

- De te mindig olyan jól bántál velem. Úgy érzem, te vagy az anyukám. Miután apuciék a nevelő otthonba hoztak Catrin vigyázott rám mindig. Olyan volt, mint te. Ő is folyton gondoskodott rólam. De aztán ő elment, és jöttél te. Angela, annyira szeretlek! –bújt oda hozzám. Könnyek gyűltek a szemembe. Ez a csöpp lány, aki még ilyen kicsi, és mégis annyit szenvedett. Akit tényleg úgy szeretek, mintha a lányom lenne.

- Én is szeretlek, Kincsem! –letöröltem könnyeim, majd tovább mentünk. Ekkor egy fuvallat söpörte hátra hajam, majd halk suttogást hallottam.

- Azonnal menjetek haza. Beszélnünk kell! –ismertem fel Alice hangját.

- Haaah –sóhajtottam.

- Mi a baj?

- Semmi, csak, mintha rúgott volna a baba. Gyere, menjünk haza, jobb lesz, ha lepihenek. –nyugtattam meg a kislányt, és elindultunk. Mikor hazaértünk átadtam Hilaryt a nevelőknek, azzal, hogy én lefekszem pihenni, vigyázzanak rá. Mikor beértem a szobámba, bezártam az ajtót.

- Alice! Tiszta a levegő, jöhetsz! –szóltam, majd megjelent angyal barátnőm, Tommal együtt. – Sziasztok! De jó, titeket látni, már úgy hiányoztatok!

- Szia! –köszöntek egyszerre, de ők koránt sem voltak olyan vidámak, mint én.

- Valami baj van? –kérdeztem aggódva.

- Catrin, kérlek ülj le. –szólt Alice.

- Mi? Mi van?

- Nyugodj meg, nem jó ha idegeskedsz! – fogta meg a karom Tom, és leültetett az ágyra. –Rendben vagy?

- Igen. Ki vele, mi történt?

- Amit most mondani fogunk, azt nem lesz egyszerű feldolgoznod. Kérlek ne idegesítsd fel magad nagyon, mert az árt a babádnak. –Alice.

- Ilyen nagy gond van? Jó, megígérem.

- Tudod, te angyal voltál, és az volt a feladatod, hogy jó útra térítsd Harryt. És azzal a feltétellel élhetsz itt tovább, mint 1 év, ha őszintén beléd szeret. –Tom.

- Igen…

- És ez még mindig érvényes. Mivel a baba hamarabb megszületik majd, mint január 1., amikor ide jöttél, és ha Harry nem szert beléd, akkor vissza kell jönnöd hozzánk, ám a gyermek nélkül. –Alice.

- Mi? Nem, ez nem lehet, nem hagyhatom magára! Nem lehet árva! –kezdtem hisztizni.

- Ne, kérlek, Catrin, higgadj le, mert ha nem, akkor lehet, hogy a világra sem tudod hozni épségben! –utasított Alice.

- Lehet, hogy jobb is lenne neki. Itt fog maradni egyedül 1 hónaposan anya nélkül. Az apja pedig azt sem tudja majd, hogy létezik.

- Ezen lehet változtatni. –Tom.

- Nem! –ráztam meg a fejem, könnyes szemmel. –Harry élete nem mehet ez miatt tönkre. Nem tudhatja az igazságot. De te…te miért nem mondat ezt nekem? Akkor még nem volt késő az abortuszhoz! –támadtam meg Tomot.

- Akkor még nem tudtuk. Most mondták el, amint meghallottuk egyből jöttünk. –szólalt meg  a srác védelmére Alice.

- Ez nem lehet. Miért, miért büntet engem ennyire a sors? Nem szenvedtem még eleget? –zokogtam. – De ha még én ki is készülök teljesen, az már nem érdekel, de ő? Ő még világra sem jött, még semmit nem tette, de máris meg van pecsételve a sorsa, ami nem ígérkezik valami fényesnek.

- Tom, kérlek magunkra hagynál? Megpróbálom megnyugtatni. –fordult Alice Tomhoz, aki engedelmesen bólintott, majd köddé vált. – Oké, akkor beszélgessünk. Mit szeretnél, ha fiú lenne, vagy lány?

- É-én azt hiszem, azt, hogy lány. –szipogtam. – De nem mindegy, hisz nem leszek vele! –sírtam tovább.

- Jaj, Catrin! Kérlek, nyugodj meg! Itt lehetsz vele. Angyalként. Őrizni fogod őt.

- Te ezt nem érted! Az nem ugyan az, mintha vele lennék emberként. Nem dajkálhatom majd meg, nem vigasztalhatom meg, ha éjjel sírni kezd, nem… egyszerűen nem lesz anyja. Alice, segíts! Nem lehet, hogy elviszem magammal az agyalok közé, vagy vele maradok, amíg nem lesz nagyobb?

- Az utolsó sajnos teljesen kizárt. Az első.. nem tudom. Megkérdezhetem, de én nem fűznék hozzá túl sok reményt. Sajnálom.  –hajtotta le a fejét. Tovább sírtam, majd oda jött az ágyamhoz, leült mellém, és megölelt. –Kérlek nyugodj meg. A lányod miatt! –erre felkaptam a fejem.

- H-honnan v-veszed, hogy lány lesz?- kérdeztem, mire csak elmosolyodott.

- Én tudom. Ahogy Tom tudta, hogy terhes leszel, úgy én tudom, hogy kislányod lesz. –mosolygott, és próbált jobb kedvre deríteni.

- Köszönöm, hogy itt vagy velem! –hálálkodtam.

- Hisz barátok vagyunk. És amikor nem voltam közvetlen melletted, akkor is végig veled voltam.

- Tudom.

- És… mi lesz a neve?

- Ah.. ezen még nem is gondolkodtam.

- Akkor épp itt az ideje. Mit szólsz a Bellához?

- Nem.. valahogy.. az túl egyszerű, nem? Valami különlegeset szeretnék neki adni, hisz ő maga is különleges lesz. Elvégre, egy világhírű srác az apja, az anyja pedig meghalt, angyal lett, és megint ember, majd újra angyal lesz. –nevettem.

- Teljesen igazad van –mosolyodott el ő is. -Catrin.. tudod, van még egy mód, hogy vele maradhass. Ha Harry beléd szeret.

- Tudom, de vele már nem fogok beszélni.

- De miért nem? Kérlek, ha tudná, hogy mi van veled, biztos melletted maradna.

- Épp ez az, amit nem akarok! Magamhoz láncolni egy véletlen miatt. Ez a gyerek nem szerelemből fog születni. Mindketten ittasak voltunk, ezért is történt mindez. Ha elárulnám neki, akkor kényszerből lenne velem, de attól nekem nem jobb. Szeretnie kell, igazából, tiszta szerelemből. És nem akarom kényszeríteni, hogy szeressen, mert a szerelemnek szívből kell jönnie…. Érted már?

- Igen.. igazad van, sajnálom. –sóhajtottam, majd mosolyt erőltetve megszólaltam:

- Akkor, tovább találgatjuk, mi legyen a neve?

- Persze! –szólt mosolyogva. –Lola?

- Hm.. nem rossz, de szerintem nem az igazi. –felkeltem, és járkálni kezdtem. 2-3 perc után kissé hangosan szólaltam meg, mire Alice összerezzent, és amin épp gondolkodott hirtelen elszállt a fejéből. – Megvan! Legyen Amelia!

- Tényleg, ez nagyszerű név. –mosolyogtunk Alice-val.

- Mit szólt, Kicsim? Jó lesz az Amelia? –simogattam a pocakom.

- Biztosan fog neki tetszeni.

- Szerinted fog tőlem valamit örökölni?

- Egész biztos.

- Jaj, úgy szeretném már a karomban tartani, de mégsem akarom, hogy a világra jöjjön, mert akkor az azt fogja jelenteni, hogy már csak kevés időt lehetek vele.

- Ne búsulj. Az még messze van, élj a jelenben! Élvezd az életed emberként, mert ha újra angyal leszel többé nem lehetsz már az.

- Tudom.. és mi van Liammal és Samathaval?

- Öhh… jól vannak, szerencsére dúl a love, szóval minden rendben lesz.

- Hogy bírod?

- Már hozzá szoktam. Különben is.. én tényleg szerettem, szeretem Liamet. Számomra az a legfontosabb, hogy ő boldog legyen, és mivel velem nem lehet az, így örülök, hogy mással igen.

- Hm.. igen, ez az igazi szerelem. Amikor nem te vagy, és nem az a fontos, hogy te mit érzel, mit szeretnél, hanem a másik. Tudod, Alice, felnézek rád. Mindenért. –mondtam, majd megöleltem. Ő az egyetlen barátnőm. A többi, akik voltak csak a régi énemet ismerték, aki már halott. Ő viszont mindegyiket ismeri. Teljesen meg tud érteni, hisz hasonló csalódások érték, mint engem. Bármit meg tudok vele beszélni. Örülök, hogy itt van velem. –És, mit tudsz a többiekről? –löktem el kicsit magamtól, hogy láthassam az arcát. –Chloe és Niall, El és Lou? Zayn? Harry? Olyan rég láttam őket. Hiányoznak..és az a legrosszabb, hogy már nem is láthatom őket viszont. Szemtől szemben legalábbis nem.

- Mindenki jól van. Chloe és Niall kapcsolata egyre erősebb. Már a rajongók is megkedvelték a lányt, és megbarátkoztak a tudattal, hogy együtt vannak, bár ezt nem volt könnyű elérniük. El és Lou kapcsolata azóta a veszekedés óta egyre csak javul. Lou titkon azt tervezi, hogy hamarosan megkéri a barátnője kezét, de ezt még senkinek nem mondja el. Zayn találtmagának egy csinos lányt, akivel még nem járnak, de nagyon össze voltak melegedve, csak sajnos a turné miatt, most keveset tudnak beszélni. A neve Perrie, a Little Mix egyik énekese.

- Igen, már hallottam róluk. Az a szőke, ugye?

- Aha, helyes lány. Harry pedig..ő játssza, hogy boldog, de belül össze van törve.

- Miért?

- Miattad.

- Tessék?

- Jól hallottad. Szeret téged, csak a szerelme sajnos nem olyan erős és tiszta. Fél, hogy elveszít. Nem akar megint csalódni, nem akar megint elveszíteni valakit.

- Pedig elfog. Sóhajtottam keserűen. Én ezt nem értem… miért büntet miket az élet? Miért nem hagyja, hogy együtt legyünk boldogan? Már annyit szenvedtünk…. De, még ha én nem is leszek boldog, és továbbra is csak szenvedést kapok, oké, elviselem, de Harry legyen az. Vagy ennyire rosszul csinálunk valamit? Hol hibáztunk, hol volt a gond? Nem kellet volna Párizsba repülni, és akkor nem halok meg?

- Nem hiszem, hogy itt a gond, mert ha meg kellett halnod, úgyis meghaltál volna.

- Akkor ott, hogy visszajöttem?  Erősnek kellett volna lennem, és azt mondanom: NEM az ajánlatra? Akkor lehet, hogy Harry is jobban lenne.

- Ezt kötve hiszem. Te nyitottad fel a szemét. Ha te nem jössz, lehet, hogy most is a régi szobádban ül, és kesereg.

- Akkor hol? Lehet… lehet, hogy nem is kellett volna megismerkednem vele. Talán ott van a hiba, amikor El bemutatta Louist. Ott kezdődött minden. Hisz ő vitt el a 1D házba, ott ismerkedtem meg Harryvel, és bár a kapcsolatunk először kicsit haragosan indult, de aztán megbékéltünk.

- Tudod, Catrin, nem hiszek a véletlenekben.  Ha megismerkedtél vele, az azért van, mert így kellett lennie. Ez a sors. Mindent ez irányít. Lehet, hogy ez volt a cél, és jó úton jártok. Lehet, hogy nektek nem most kell össze jönnötök. Talán, majd egy másik életben. De az is lehet, hogy nem. Talán ez volt nektek megírva. Hogy szenvedjetek egymásért, aztán mégse legyetek együtt. Tudom, ez szomorú, de van ilyen.

- Tudom.. csak nehéz elfogadnom.

- Na, jó, azt hiszem, ideje mennem. Pihend ki magad, fárasztó napod volt. Holnap lejövök, megnézem, hogy vagy! Szia! Álmodj szépeket!

- Szia, köszönök mindent! –intettem, és Alice eltűnt. Az órám éjjel kilencet mutatott. Gyorsan lezuhanyoztam, megmostam az arcom, hogy eltűnjenek a sírás nyomai. Már épp le akartam feküdni, amikor valaki kopogott az ajtón. Gyorsan odaugrottam, és kinyitottam. Mrs. Kingslei állt velem szemben.

- Segíthetek? –kérdeztem.

- Csak jöttem megnézni, hogy minden rendben van-e.

- Igen, jól vagyok, köszönöm.

- Nem vagy éhes? Nem ettél semmit.

- Nem, most nem tudnék enni, de köszönöm.

- Biztos? A babának fontos lenne.

- Nem, mert nem érzem túl jól magam, inkább lefekszem, és majd holnap eszek.

- Ahogy gondolod, erőszakolni nem fogom. Akkor jó éjt, pihend ki magad.

- Jó éjt! –köszöntem el, kiment, majd lefeküdtem. Ez a mai nap nagyon fárasztó volt, ezért ahogy lecsuktam a szemem, már aludtam is.

33. rész~ A végső búcsú

Sziasztok! Iszonyatosan szégyellem magam, hogy ennyit késtem, és remélem, hogy ilyen többé nem lesz!! Remélem, hogy tetszeni fog a rész, igyekeztem jóra megírni! Még egyszer bocsii!! :S

Reggel, mikor kinyitottam a szemem csalódtam. Titkon azt reméltem, hogy Harry megint ott ül majd az ágyam szélén, de nem így lett. A szobám üres volt, csak én voltam benne. Most már teljesen biztos voltam abba, hogy Harry elfelejtett. A falon lévő óra delet mutatott. Nem csodálom, hogy eddig aludtam. Az elmúlt napok teljesen kimerítettek. Hátamra feküdtem, és néztem a fehér plafont. Takaróm lerúgtam magamról, majd kis idő után visszahúztam magamra. Ezt többször is megismételtem. Egy szóval: szenvedtem. Kínzott a tudat, hogy nem jelentek számára semmit, a tudat, hogy egyre fogy az időm, és nem fogom tudni meghódítani a szívét. A tudat, hogy küzdenem kell érte, de nincs fegyverem. A tudat, hogy elvesztem. Hiánya percről percre elviselhetetlenebb lett. Hiányzott. Hiányoztak az együtt töltött percek, ölelései, csókjai, a teste, a bőrének illata, a szeretete, ahogyan törődött velem, anno. Fájt, hogy ezt már nem élhetem át, mert egy hang azt súgja belül, hogy nem lesz rá esélyem. Addig kínlódtam, még végül újból álomba merültem. 

Mikor felébredtem már nem sütött be a nap az ablakomon át, és nem hallottam a madarak csicsergését. Felkattintottam az éjjeli lámpám, ami fénye először nagyon zavarta a szemem, ezért csak hunyorogva tudtam az órára nézni. Éjjel 11 óra. Annyit aludtam, hogy már képtelen voltam lehunyni a szemem. Bár végig aludtam a napot, mégis úgy éreztem, hogy nincs semmi, de semmi erőm. Testem nehéznek tűnt, de a fájdalom, amely a szívemet nyomta, még nehezebbnek bizonyult, mint a testem. Nagy nehezen erőt vettem magamon, és kivánszorogtam a fürdőszobába. Lezuhanyoztam jéghideg vízzel, bár nem sokat használt. 4 napja nem ettem, de nem voltam éhes. Tudtam, hogy nagyon rossz, hogy nem eszek, és ahogy elnéztem magam le is fogytam, mégsem tudtam rávenni magam, hogy egyek, valamint az éjszaka közepén nem tanácsos kimenni enni egy nevelőotthonban. A zuhanyzás után erőtlenül visszadőltem az ágyamba, magamra húztam a takarót, és csak ültem. Azon tanakodtam, hogyan tovább. Megvárjam, míg eszébe jutok, vagy keressem én? Vajon ő hogy élte át az eseményeket? Ki az ő szemében a rossz? Én, amiért köszönés nélkül léptem le, vagy ő maga, amiért el sem búcsúzott, oda sem jött hozzám? Nem tudom, nem tudhatom. Elővettem a telefonom, reméltem, hogy küldött egy SMS-t, csak nem hallottam a pittyogást, vagy hívott, csak épp aludtam. Félve rápillantottam a kijelzőre. Semmi. Az ég világon semmi nem jött tőle, sem mástól.

- Szia! –hallottam egy roppant ismerős hangot suttogva köszönni.

- Szia. –néztem fel a telefonból Tomra.

- Jól vagy?

- Testileg? Igen, sikerült kipihenni az elmúlt napok stresszét, bár napok óta nem ettem, ami nem sok jót jelent.

- És lelkileg? –mosolyodott el. Nagyot sóhajtottam, mire leült mellém az ágyra. Fejét vállának hajtottam. Nem kellett sokat mondanom. Tudta, hogy pocsékul vagyok. Teljesen kikészültem.

- Mit csináljak?

- Fogalmam sincs. Én már nagyon régen voltam ember. Teljesen elszoktam az efféle helyzetektől, hogy milyen az, ha fáj a szív.

- Az angyalok nem lesznek szerelmesek?

- De, lehetnek. Csak én még nem voltam. Már elfelejtettem, milyen csalódni, vakon remélni, majd összetörni. Tudod, ez részben jó, hisz nem szenvedek. De a boldog perceket sem élem át. Milyen ha szeretsz valakit, és ő viszont szeret téged. Már nem tudom. És ez hiányzik. De nincs mit tenni…

- Tényleg! Még meg sem köszöntem, amit értünk tettél!

- Mikor eloldoztam a kezed és lábad? Semmiség. Kár, hogy nem használt.

- Azért köszönöm. Amúgy, miért jöttél?

- Hogy jobb kedvre derítselek. Gondoltam jól esne egy barát, és tudom, hogy itt az emberek között senkire nem számíthatsz, ezért jöttem én. De ha szeretnél egyedül lenni, elmehetek.

- Ne! Kérlek maradj! Bár kiskoromban megszoktam a magányt, most mégis elviselhetetlennek tűnik. Borzalmas úgy élni, hogy senkid nincs az életben. Lehet, hogy ennek az egésznek így semmi értelme. Miért is jöttem vissza? Lehet, hogy ha maradok, akkor mára már én is túlléptem volna a múlton….

- De Harry nem. Őt te téríteted észhez. Ezért már megérte lejönnöd.

- Tudom. Csak most nekem a legrosszabb. És még egy ideig nem is mehetek el.

- De.

- Tessék?

- Van rá mód. Mivel az, aki miatt lejöttél, azaz Harry, nem lett beléd egy kicsit sem szerelmes, ezért szerintem van esélyed.

- Gondolod?

- Ha szeretnék, utána járok a dolognak, és visszajövök.
- Köszönöm. De ne most! Még ne menj! Maradj. Nem akarok megint egyedül lenni.

- Aludj! Holnap lehet, hogy váratlan vendéged lesz! –szólt sejtelmesen, majd eltűnt.

- Mi? Tom! Váratlan vendég? Mégis ki? –tettem fel a kérdéseket, de nem jött válasz. Kitől jött volna? Itt hagyott. Azt mondta, aludjak. Aha, és mégis hogyan, ha ilyeket mondott? Hirtelen egy enyhe fuvallat járta át testem. Mikor észbe kaptam már azt éreztem, hogy a szempilláim nehezednek, és a szemem becsukódik.

„Tom volt” –gondoltam magamban, hisz tudtam, hogy az angyaloknak van olyan képességük, amivel álomba merítik az embereket. Ez után szép lassan elnyomott az álom.

*Reggel*

- Angela! Angela, ébredj! –hallottam egy édes hangot, és éreztem, hogy egy puha tenyér simul arcomhoz, és simogat. Lassan kinyitottam a szemem, és megláttam Harryt.

- Mit keresel itt? –kérdeztem kómásan, majd felültem az ágyon.

- Búcsúzni jöttem. –hajtotta le a fejét. Na, erre a mondatra kipattantak a szemeim, és minden álmosság kiszállt belőlem.

- Mi??

- Ne ijedj meg! –mosolygott halványan. –Turnézni megyünk a bandával. Fél éves turnénk lesz, holnap itt adunk koncertet, majd körbe járjuk Angliát, utána pedig Európa egyes városait látogatjuk meg.

- Harry, kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Miért csinálod ezt velem?

- Mégis mit?

- Játszadozol velem! Amikor megismerkedtünk eltűntél, hetekre, pedig megígérted, hogy jelentkezni fogsz! Tudod, miket éltem én át? Nem, honnan is tudhatnád! És most is! A rendőrségen mindenki téged ünnepelt, ami szép és jó, de velem nem törődtél. Nem jöttél oda elköszönni, nem kérdezted meg, hogy vagyok. Utána sem jelentkeztél, most pedig beállítasz, elköszönni, hogy fél év múlva majd talán, látjuk egymást. Kösz. És mi van Taylorkával? Miért tőlem búcsúzol? Ki vagyok neked? Nem értelek. Mondanám, hogy barátok vagyunk, de szerintem a barátság azért többről szól. Persze, jól esik, hogy ide jössz, de nagyon elegem van már abból, hogy játszadozol velem. Mikor kell valami, vagy unatkozol, esetleg nincs kivel dumálni, akkor jó vagyok én is, de amúgy rám sem nézel. –hadartam hisztérikusan. Ekkor hatalmas fény borította be a szobám, Harry megfagyott, és megjelent Tom. –Hogy kerülsz ide? Mi történt Harryvel?

- Nyugodj meg, nincs baja, megdermesztettem, hogy ne hallja, amiről beszélünk. Catrin, kérlek, ülj le….

- Mi? Mi a baj?

- Csak ülj le. Sokkoló lesz, amit mondani fogok.

- Tessék, mi van? –rogyodtam az ágyra.

- Nem jöhetsz vissza az angyalok közé, idő előtt..mégpedig azért..mert…Catrin…

- Nyögd már ki! –tördeltem az ujjaim. Tom vett egy nagy levegőt, kifújta, majd végre kibökte:

- Catrin, terhes vagy, Harrytől! –a hír hallatán az ütő is megállt bennem. Nem akartam hinni a fülemnek. Sokkos állapotba kerültem. Megrémültem. Nem lehetek terhes..nem..ez lehetetlen, nem szabad, hisz ha Harry nem szeret belém, akkor én elmegyek..és…Nem, a többibe már bele sem mertem gondolni.

- Ez biztos? –kérdeztem hosszú idő után remegő hangon.

- Teljesen.

- De, mégis hogy történhetett? És mikor?

- Emlékszel a születésnapodra? Aznap este keményen berúgtál, és ő sem volt józan. Akkor jött össze a dolog, csak sajnos nem szerelemből.

- Tényleg! Erről viszont semmi emlékem, minden kiesett. Csupán annyi maradt meg, hogy megcsókolt. Uram Isten! Most mi legyen?

- Szerintem mondd el neki. Akkor lehet, hogy melletted maradna, és a kényszer átalakulna szerelemmé. Nem?

- Nem. Erről szó sem lehet. Nem láncolhatom őt magamhoz. Tom, Harrynek nem szabad erről tudnia. Az a banda kárára is mehet. Nem. Most úgyis elmegy turnézni. Aztán..majd lesz valami.

- Tedd azt, amit jónak látsz! Szedd össze magad, mert hamarosan mennem kell, és akkor Harry már nem lesz megdermedve.

- Oké, még egy perc. –gyorsan letöröltem a könnyeim, kifújtam az orrom, és próbáltam erős, határozott lánynak látszani, még ha belül teljesen össze is voltam törve. –Kész vagyok. –jelentettem ki, Tom bólintott, majd füstté vált, Harry pedig újból mozogni kezdett.

- Ha-Harry…- kerestem a szavakat –menned kellene. Készülni kell a turnédra. Köszönöm, hogy bejöttél elköszönni, tényleg. –lány hangom meglepte, hisz mikor utoljára hozzá beszéltem, épp ordibáltam.

- Kérlek, ne haragudj. Fél év múlva az első dolgom lesz eljönni hozzád! Ígérem!

- Ne, csak ezt ne. Ne ígérj semmit, kérlek, mert ha nem tartod be, csak csalódok. Különben is- vettem durvábbra, mert ráébredtem, hogy én már soha nem beszélhetek, vagy találkozhatok vele, hisz terhes vagyok, TŐLE! -, én már nem akarok veled találkozni, soha többé. Köszönöm a szép pillanatokat, perceket, amiket együtt töltöttünk. Köszönöm, hogy része voltál az életemnek. Köszönöm, hogy valahányszor megbántottál, megerősítettél. Köszönöm a könnyeket, amelyeket te okoztál. Köszönet a mosolyokért, amelyek neked szóltak. Köszönöm, hogy itt voltál, de ennek most itt vége. –ahogy ezt végig mondtam megjelent mindkettőnk arcán az első könnycsepp, amit még sok követett. Szóra nyitotta a száját, de visszaszívta, amit akart, majd végül csak szomorúan ennyit kérdezett:

- Miért?

Elkeseredve, borzasztóan szomorúan megráztam a fejem, majd lehajtottam. Smaragdzöld szemeibe nézve hatalmas bánatot véltem felfedezni, de nem tehettem mást. Neki ez lesz a legjobb. Most még fáj, mindkettőnknek, de idővel jobb lesz. Elém lépett, puszit nyomott a fejemre, kisé magához húzott, és átkarolt. Kezeim mellkasán pihentek, fejem a vállába fúrtam. Ez az egész csak egy rövidke pillanat volt, de akkor, ott azt kívántam, bár örökké tartana, és bár ne kéne ezt tennem. Elengedett, majd az ajtóhoz ment lehajtott fejjel. Még egyszer, utoljára visszanézett rám, könnyeit letörölte, de újabb cseppek gördültek le arcán, és kilépett az ajtómon, és ezzel együtt az életemből. Fájdalmasan ültem le a földre, és keservesen sírtam.

*Kívülálló szemszöge*

Ahogy Harry kilépett az ajtón becsukta maga mögött, majd nekidőlve leült a földre, mint bent Catrin. Mindketten sírtak, majd egyszerre, alig hallhatóan megszólaltak. Hangjuk keserves volt, és halk. Senki nem hallotta őket, és ők sem egymást. Csak egyetlen szót suttogtak, egyetlen egyet: Szeretlek.

32. Rész~ Mindenki megérdemel egy második esélyt!

Sziasztok! Köszönöm a sok-sok türelmet! Itt a következő, jó olvasást! :)

Két teljes nap és éjjel voltunk bezárva a raktárba. Nem volt kellemes. A levegő már olyan fülledt volt, hogy csoda, hogy még nem fulladtunk meg. Enni alig kaptunk, aludni természetesen alig aludtunk. A két nap alatt egy percre sem hagytak minket egyedül. Hol az egyik, hol a másik, de mindig volt bent valaki. Tom nem tudott segíteni, egyedül pedig képtelenek voltunk kiszabadítani magunkat. Nem maradt másunk, csak a remény. A remény, hogy elkezdenek keresni, és meg is találnak.

- Mégis meddig akarnak itt tartani? A rendőrség már biztos keres minket! –szóltam oda az aktuális őrnek.

- Nyugi, kislány. Itt a rendőrség nem talál meg. Vagy ha igen..akkor már nem élve. –összerezzentem. Mégis mit akarnak velünk tenni?

- De..miért rabolták el Harryt? Mit ártott maguknak?

- Kislány, ez nem rád tartozik.

- De így ok nélkül tartanak itt. Valami okot mondjanak!

- Jó, figyi, azért mert a főnök fia is indult az X-Factortban, de Harry Styles miatt nem került be. Amikor alkották a csapatokat, akkor ő kimaradt, a zsűri közte és Harry között vacilált, és Harry jutott be. Aztán, amikor Manchesterben volt az a verseny, akkor a One Direction volt a zsűri. Na, ott a lánya indult, és nem juttatták tovább. Ezért meggyűlölte a One Directiont, és úgy döntött, hogy tönkre teszi, és mivel Harry már úgy is a begyében volt, ezért őt raboltuk el. Te pedig fontos vagy neki, ennyi. Különben- nézett rám -, neked nagyobb esélyed van, hogy túléled. A főnök csak azt akarja, hogy Harry szenvedjen.

- K-ki a főnök? –kérdeztem remegő hangon.

- A másik férfi, akivel felváltva őrködünk, George.

- Kérem! Engedjen el minket!

- Nem.

- De maga miért csinálja ezt? Magának nem ártottunk, vagy igen?

- Nem. Viszont George tett nekem egy óriási szívességet, és így kell viszonoznom. Ha nem teszem, bántani fogja a családom, de azt nem hagyhatom.

- Ezért így most segít kicsinálni minket. –szipogtam. –De mi van, ha elkapják, és lebukik, akkor börtönbe kerülhet! –néztem rá komolyan. Mivel nem válaszolt, ezért folytattam. –Miért nem enged el minket, és költözik el a családjával messzire innen, ahol új életet kezdhet? Távol Georgetól, Manchestertől, mindentől?

- Nincs pénzem. –mondta teljesen megenyhülve- ezért a munkáért pénzt kapok. Nem is keveset, akkor majd elmegyek, hogy többé ne tudjon zsarolni. Bár… - elgondolkodott –nem éri meg menekülni előle. Ha bevadul mindenre képes, megtalálna.

- Van gyermeke? –kérdeztem kedvesen.

- Honnan veszed?

- A hangjából. Érzem, hogy félti őket, és nem akarja elveszíteni, ezért ha George füttyent, maga megy, csak hogy óvja őket. –már épp válaszolni akart, mikor George rontott be.

- Itt a zsaruk, nyomás! –kiáltotta, rám mutatott, ő felrángatta Harryt, és ráncigálni kezdte az ajtó felé. –Mire vársz? –förmedt a másik férfira, akinek nem is tudom a nevét.

- Mi lenne, ha elengednénk őket, és békében élnénk?

- Megőrültél?! Tartozol nekem, szóval jobb, ha nem ellenkezel. Hozd! -biccentett felém. Egy másodpercig még habozott, de aztán kis gondolkodás után megragadta a karom, bocsánatkérően rám nézett, majd kiráncigált, és futni kezdett velem, bedobott egy fekete autóba, Harry mellé. Ő beszállt előre, és elhajtottunk. Az autó gyorsan ment, így mi jobbra-ballra dőltünk.

- Ki kell jutnunk innen! –mondtam.

- Tudod, nagyon hasonlítasz Catrinre. Lehet, hogy ezért is vagy nekem fontos.

- Mi? Ezt hogy érted? –döbbentem le. –Különben is, hogy jön ez most ide?

- Úgy jön ide, hogy bevallom: félek. Félek, hogy nem éljük ezt túl, de még ezt el kellett neked mondanom!

- Harry, túl fogjuk élni!

- Ugyan! A rendőrök már megtaláltak volna, hisz hívtad őket, elmondtad, hol vagyunk, de 2 napig nem jöttek, csak ma. Most viszont száguldozunk kitudja, hova. Sajnálom!

- Mégis mit?

- Hogy miattam vagy most bajban.

- Nem a te hibád!

- De.

- Nem, Harry. Erről senki sem tehet. Az, hogy te tehetségesebb vagy, és továbbjutottál az X-factorban nem a te hibád. Az, hogy ennek az elmebetegnek a lánya sem olyan tehetséges, arról még inkább nem. Arról pedig, hogy fontos vagyok számodra…arról sem. Azt nem te irányítod. Kérlek, ne ezen agyalj, hanem inkább azon, hogy, hogy jutunk innen ki!

- Fogalmam sincs.

- Hé! Megálltunk. Vajon hol vagyunk? –kérdeztem, mire vállat vont. Igaz, honnan tudná?

*Eközben az autó első felében*

- Megyek, veszek kaját, és tankolok. El ne mozdulj! –utasította társát keményen George.

- Rendben. –hangzott a válasz. George kipattan a kocsiból, tankolt, majd bement fizetni a benzinért, és szendvicseket venni.

*Hátul*

- Megint elindultunk. Biztos csak tankolni álltunk meg. –mondta Harry szomorúan.

- Elképzelhető. Jaj, mégis meddig utazunk még? Hova visznek minket?

- Eddig mennyit utaztunk?

- Ha jól számoltam, akkor kb. 3 óra 45 percet.

- Az annyi, mintha Londonba jöttünk volna.

- Gondolod, hogy ott vagyunk?

- Fogalmam sincs. Csak egy tipp.

*Zayn szemszöge az 1D házban*

- Én ezt már nem bírom!- nyavalygott Niall.

- Ne is mondd! Ez szörnyű! –szólt Chloe.

- Már 2 napja, 2 éjjele semmi hír róluk. Mit csinál a rendőrség, alszik? –mérgelődött Lou.

- Biztosan gőzerővel keresik őket. De bárhol lehetnek. –mondta Liam.

*Csöngettek*

- Kinyitom! –álltam fel, és az ajtóhoz mentem. – Szia! Hát, te?

- Szia. Csak azért jöttem, hogy megnézzem, jól vagy-e. Már 2 napja nem jöttél suliba. –nézett rám aggodalmasan Elena. Elena a gimiben az osztálytársam, azon kívül a manchesteri énekverseny győztese. Nagyon aranyos lány.

- Ez hosszú történet, de nem hiányzik a suli.

- Te jó ég! Mi történt. Nem szoktál ilyen lenni.

- Harry és Angela…elrabolták őket. Már 2 napja semmi hír róluk. –böktem ki végül.

- Ez rettenetes! –torzult el az arca. –A többiek hogy bírják?

- Nem jössz be? Ne itt az ajtóba beszéljük meg.

- Oké. –bekísértem Elenát, bemutattam őt mindenkinek, majd együtt elmeséltük, hogy mi is történt. –Úr isten! –tette a kezét a vállamra. –Ez …borzasztó! Akkor már értem, miért nem lehet új híreket kapni a 1Dről, és Zayn miért nem járt iskolába. Tényleg, a sajtónak mit fogtok mondani?

- Egyenlőre semmit. Addig húzzuk, amíg lehet. Csak, sajnos ezt már nem csinálhatjuk sokáig. –válaszolt Louis.

*Angela szemszöge*

- Ismét megálltunk! És nem is utaztunk olyan sokat. –mondtam. Nyitódni kezdett az ajtó, majd megpillantottuk a férfit, akinek nem tudom a nevét.

- Gyertek, gyorsan! –kiáltott.

- Hol vagyunk? –kérdezte Harry.

- Londonban a rendőrségen.

- Mi? Miért jöttünk ide?

- Mert igazad volt, mindenben. Nem akarok úgy élni majd, hogy részt vettem ebben az őrültségben. Minél hamarabb szeretnék belőle kiszállni, amíg nem késő.

- És mi lesz a családoddal?- kérdeztem, miközben eloldozott engem is, és Harryt is.

- Nem tudom. Majd valahogy megpróbálok pénzt szerezni, és elutazni. De most ami a nagyobb gond, hogy le fognak csukni.

- A pénz miatt ne aggódj. –szólt közbe Harry. – Tudok neked adni. A rendőröknek pedig mind a ketten azt mondjuk majd- nézett rám-, hogy George zsarolt, ezért tetted, de már kiszálltál, és végül is te mentettél meg.

- Köszönöm, kedves tőletek. Főleg az után, amit tettem veletek. Meg sem érdemlem!

- Megbántad, amit tettél. –simítottam végig a karján. –Mindenki megérdemel egy második esélyt.

- Köszönöm, még egyszer. Menjünk be a rendőrségre.

- Várj, és mi lett Georg-al? Különben is, hogy szöktettél meg?

- Benzinkúton voltunk. Bement fizetni, addig én eljöttem. Biztos dühöng, és ki akar nyírni, mindhármunkat. De a rendőrségen feljelentjük, és bízunk benne, hogy elkapják. –bólintottunk, azután bementünk a hatalmas épületbe. Amint meglátták Harryt, egyből odajöttek, hisz tudták, hogy mi történt, vagyis, hogy elrabolták. Ez után jött a kihallgatás. Elmondtunk mindent részletesen, próbáltuk Eric-et (így hívják a másik férfit) jobb színben feltüntetni, hisz mindketten tudtuk, hogy megváltozott, és jó útra tért. Részletes személyleírást adtunk George-ról, hogy el tudják kapni, majd telefonáltak a nevelőotthonomnak, és Harry szüleinek, valamint a srácoknak, hogy megvagyunk. Pár perc múlva Harry anyukája lépett be a rendőrségre a srácokkal, a barátnőikkel, és Elenával. Jó rég láttam őt, teljesen megváltozott, de azért felismertem.

- Kicsim! Jól vagy, nincs semmi bajod? –kérdezte Harrytől az anyja, és mindenki köré gyűlt. Én leültem az egyik székre, és vártam. Az egyik rendőr elém állt, majd megszólított.

- Angela Frey? –kérdezte.

- Igen.

- Rendben. Kérem, jöjjön velem. A nevelőotthonából senki nem tud önért jönni, más pedig nincs aki hazavigye, ezért elviszem én. –mondta. Elnéztem a háta mögött a Harry körül álló nagy tömegre. Mindenki örült neki, hozzám pedig senki nem szólt, még csak rám sem néztek. De még Harry sem. Szemem könnyes lett, szomorúan tudatosítottam, hogy nekem nincs senkim a világon. Senkinek nem vagyok fontos. A régi életemben a szüleim helyett voltak barátaim, de már azok sincsenek. Mindenkit elvesztettem. Ők megvannak nélkülem, nem jelentek számukra semmit. Azt hittem, Harry igazat mond, és számítok neki. De már látom, hogy nem. Ha számítanék, akkor ide jött volna hozzám. De nem tette. Ezért bólintottam a rendőrnőre, és elindultunk a kijárat felé. Még egyszer visszanéztem könnyes szemmel a vidám társaságra, és kiléptem az ajtón. Szembe jött velem Taylor, majdnem fellökött. Nem vette észre, hogy ki vagyok, vagy nem akarta. Beviharzott egyenesen Harryhez, majd a fiú megcsókolta, és megölelte. Naiv vagyok. Hittem, hogy összejöhet, ha visszajövök a földre. Tévedtem. Ő boldog. Van családja, barátai, szerelme. Sikerült elfelednie Catrint, Angelat pedig nem ismeri. Hiába mondja, hogy fontos vagyok számára, neki van egy élete, amiből úgy látszik, én kimaradok. Beszálltam az autóba, majd a rendőrnő hazavitt. A nevelőotthonban Mrs. Kingslei megölelt, Hilary hozzám bújt, ők örültek, hogy megvagyok.

- Gyere, egyél! Biztos éhes vagy! –mondta kedvesen a nevelőm.

- Nem, most túl sok volt a stressz. Nem tudnék enni, inkább lefekszem. Hulla vagyok! –erőltettem egy mosolyt, és felmentem a szobámba. 3 napig nem ettem, de egy falat sem ment volna le a torkomon. Gyorsan lezuhanyoztam, megmostam hosszú, szőke hajam, majd bedőltem az ágyba. Könnyeim utat törtek maguknak, és mivel tényleg fáradt voltam, szép lassan álomba sírtam magam.

31. Rész~ Mit tegyünk?

Sziasztok! És íme, itt a következő rész!! :)) Bocsi a rengeteg késésért, és előre is bocsi, hogy késni fogok. :S Jó olvasást! :)xx

Másnap mikor kinyitottam a szemem, amit legelőször megláttam, az Harry volt. Feje le volt hajtva, csak göndör fürtjeit láttam, de tudtam, hogy ő az.

- Mit keresel itt?- „köszöntem”. Nagyon meglepődtem, és kicsit meg is ijedtem, ahogy hirtelen megláttam.

- Neked is jó reggelt! –mosolygott kedvesen. Mivel felnézett láthattam gyönyörű zöld szemeit. –Hogy aludtál?

- Nem túl kellemesen, de nem vészes. Miért jöttél?

- Mert tegnap szó nélkül otthagytál.

- Komolyan? Csak ezért utaztál ide?

- Kb. igen.

- De…miért?

- Azt én sem tudom. Csak valahogy..valamiért azt érzem, hogy húz hozzád valami, és veled kell lennem. –járkált idegesen a szobámban. –De nem tudom mi ez.

- És..zavar? –kérdeztem, de féltem a választól.

- Nem tudom. Semmit nem értek. Mióta megismertelek, teljesen másképp élek, más lett az életem, valami megváltozott, de én sem tudom, hogy mi. És ez idegesít.

- Mit akarsz tenni?

- Még nem döntöttem el. Megfordult a fejemben, hogy elkerüllek jó messzire, hogy ne találkozzunk soha többé. – ennek hallatára elszorult a szívem, és keserű ízt éreztem a számban. –De rájöttem, hogy ennek nincs értelme. Miért tenném ezt? Hülyeség lenne. Aztán, arra gondoltam, hogy több időt szeretnék veled tölteni, hogy jobban megismerjelek. Mit szólsz?

- Örömmel- mosolyogtam -,de messze élünk egymástól, mármint, annyira nem, de azért mégis.

- Tudom. Ezen még nem volt időm gondolkodni. Nézd –pillantott az órájára –nekem most mennem kell. Majd később felhívlak.

- Máris mész?

- Sajnálom.

- Semmi. Menj csak! –kászálódtam ki az ágyból, majd puszit nyomtam arcára.

- Szia!

- Szia! –köszöntem el. Kiment, én pedig a fürdőszobámba mentem, és gyorsan lezuhanyoztam. Reggelire csak egy pirítóst ettem, majd szélsebesen nekiálltam a leckeírásnak. Holnap suli, de én még semmit nem tanultam, pedig nyakamon az érettségi. Az egész délelőttöt végigmagoltam, majd fél 3 körül Harry hívott.

- Szia! Épp Manchesterben vagyok. Találkozzunk a parkban! –mondta.

- Oké. Fél óra múlva ott vagyok! –tettem le, és a szekrényemhez rohantam. Úgy döntöttem, hogy magoltam eleget, egy másfél órás kiruccanás nem számít. Gyorsan magamra kaptam valami laza ruhát, és elindultam. A parkhoz 10 perc alatt odaértem. Valamivel előbb érkeztem, így még nem volt ott. Leültem egy padra, és csak bámultam ki a fejemből. Minden féle eszembe jutott. Például Harry. Hogy milyen boldogok voltunk, amikor még Catrin voltam, és hogy mennyire szeretnék megint olyan boldog lenni vele, valamint, hogy mennyi az esélye, hogy ez teljesül. Aztán a régi barátaim. Hogy velük sem olyan a kapcsolatom, és hogy tudnám legalább fele olyan jóra visszavarázsolni. Végül, de nem utolsó sorban pedig Alice és Tom. Akiket már olyan rég láttam, és annyira hiányoznak. Ezekkel a tényekkel minden nap szembe kell néznem, és túl kell rajtuk lépnem, de sokszor annyira nehéz.

Ahogy elkalandoztam gondolataimban, nagyon ment az idő. Fel sem tűnt, hogy már jó 1 órája csak ülök ott, de Harry sehol. Mikor észbe kaptam, azonnal telefonáltam neki. 3 csöngés után felvették, de nem Harry szólt bele.

- Haló! Ez itt Harry Styles telefonja. Sajnos ő most nem tud beszélni. Üzen neki valamit? –kérdezte egy női hang. Azonnal felismertem. Taylor.

- Szia, Taylor! Angela vagyok. Harry veled van?

- Á, szia. Nem nincs, csak volt, és nálam hagyta a telefonját. De ha beszélsz vele, mond neki, hogy nálam van, ne keresse. Most megyek, szia. –azzal lerakta. Meglepett, hogy ilyen barátságos. Így megváltozott, vagy ez csak a látszat? Hm, még várok ezzel kicsit, bár nem tudom, hogy tud ember így megváltozni, ilyen rövid idő alatt. De, akkor hol van Harry? Már egy órája itt kellene lennie. Remélem, nem esett baja!

Nem akartam tovább ülni a padon, ezért hazafele vetem az irányt. Mit tudok tenni? Nincs nála telefon, nincs Taylornál. A srácok! Talán ők tudják, hol van. Szerencsére Louis megadta a számát, ezért gyorsan felhívtam.

- Szia, Louis! Angela vagyok. Nem tudjátok, hol van Harry?

- Helló, nem, miért?

- Mert egy órája kellett volna találkoznunk, de nem jött el. Taylor sem tudja, hol van.

- Reggel korán elment, azt mondta, estig nem jön haza. Azóta semmit nem tudok róla. De ha hallok valamit, értesítelek!

- Oké, köszi. –mondtam remegő hangon, amit ő is észrevett.

- Hé, nyugi. Tud magára vigyázni, nem lesz semmi gond! –próbált nyugtatni.

- Jó. Szia! –köszöntem el, és leraktam. Idegesen elindultam valamerre. Valójában fogalmam sem volt, hogy hova és miért megyek, csak sétáltam. Egyszer csak hangokat hallottam. Ekkor először felnéztem, és rájöttem, hogy teljesen besötétedett, és én egy sötét kis utcában vagyok. A hangoktól kissé megijedtem, de azért tovább mentem. Hirtelen megláttam két alakot a kukák mögött. Mind a kettő férfi volt. Lassan és halkan hátrálni kezdtem, mert nem voltak túl barátságosak. Véletlenül ráléptem egy faágra, ami fogalmam sincs, hogy került oda, és épp akkora zajt csaptam, hogy észrevegyenek. A francba!

- Hé, te ott! Állj csak meg! –szólt az egyik. Arcát nem láttam, mivel sötét volt, de hangjából ítélve ideges volt. Teljesen ledermedtem, és nem tudtam mozdulni semerre. – Nem hallottad? –szólt még idegesebben, és keze ökölbe feszült. Megfordultam, és futni kezdtem. Úgy futottam, amilyen gyorsan csak tudtam, de a férfi, aki az előbb rám szólt, üldözőbe vett, és sajnos utol is ért. –Megvagy! –lefogta a szám, így nem tudtam segítséget kérni. Másik kezével lefogta a kezeim, majd felemelt. Nagyon erős volt, ezért fájt is, ahogy szorított. Próbáltam kiszabadítani magam, de nem sikerült. Ez után megharaptam az egyik ujját, mire összerezzent, és elkapta a kezét a számtól. –Au! Ezt hogy képzelted? –förmedt rám. Én kaptam az alkalmat, és sikítani kezdtem.

- Segítség! Segítsen valaki, kérem! –ordítottam, ahogy csak a torkomon kifért. A férfi gúnyosan felnevetett.

- Ugyan, cica. Itt nem hall téged senki. Erre csak a hülyék járnak. –valójában teljesen igaza van. Hülye voltam, hogy ide jöttem. Oda tuszkolt a másik sráchoz, és ekkor megláttam, hogy a kuka mögött Harry ül megkötözve, szája letapasztva.

- Harry! - kiáltottam, de a férfi, aki még mindig szorított a szám elé tette a kezét.

- Nyugi, szívem! Lesz még időtök búcsúzkodni! –szólt a másik férfi. Erre a mondatra odakaptam a fejem. Ezt mégis hogy érti? „Lesz még időtök búcsúzkodni”. De miért? Mit akarnak vele, vagy velem tenni? Meg fognak ölni? Ne, azt nem akarom! A férfi még mindig tartott, a másik pedig felrángatta Harryt. Egy közeli raktárba löktek minket be, majd bezárták az ajtót. Harryt lelöktél a földre, majd engem is megkötöztek, és szó szerint ledobtak mellé.

- Mit akarnak? –kérdeztem, mivel az én szám nem volt letapasztva. Nem jött válasz. –Miért rabolták el Harryt?

- Mert híres. –válaszolta lazán az egyik. Mi? Ennek mi értelme?

- Tessék?

- Mert világhírű. És a banda amibe tartozik is az. De ha ő nincs, akkor nincs banda sem.

- De…akkor sem értem. Miért zavarja magukat, ha valaki tehetséges?

- Fogd be! –mordult rám a másik.

- Nem! Akkor arra válaszoljanak, hogy én miért vagyok itt?

- Mert fontos vagy Harrynek. Ha látja, hogy szenvedsz, akkor majd ő is szenved.

- Ezt honnan tudják? Hogy fontos vagyok neki?

- A mobiljából.

- Mi?

- Sok elkezdett SMS van a telefonjában. Mind neked szólt, de egyiket sem fejezte be, és nem küldte el. –kérdőn Harryre néztem, mire csak lehajtotta a fejét. Teljesen ledöbbentem. Harry SMS-eket írt nekem? De miért nem küldte el? Pedig, akkor biztos minden másképp lenne. Akkor talán már együtt lennénk, mint régen. –Látom, ezen ledöbbentél. –nevetett gonoszul.

- Mit fognak tenni velünk? –kérdeztem vékony hangon.

- Nonono. Türelem, csillagom. Mindent a maga idejében! Ha előre elmondunk mindent, akkor abban semmi élvezet nem lesz. Most pedig legyetek jók. Mi elmentünk, de hamarosan még találkozunk. –„búcsúzott” az egyik férfi, majd kimentek az ajtón és bezárták.

- Harry! Tennünk kell valami! –fordultam felé. Felálltam, és valahogy letéptem a szájáról a szalagragasztót.

- Au! –kiáltotta fájdalmában- Amúgy..köszi. –mosolygott keserűen.

- Mit tegyünk?

- Fogalmam sincs.

- Amúgy..kik ezek, és miért utálnak ennyire?

- Bárcsak tudnám.

- Szóval…fontos vagyok neked? Milyen üzeneteket írtál?

- Amikor 2 hónapig nem találkoztunk. Minden nap eszembe jutottál, csak nem tudtam mit mondjak…. Sajnálom.

- Tudod, elég lett volna egy köszönöm. Vagy mesélhettél volna, hogy mit szóltak a barátaid.

- Most már mindegy.

- Amúgy nem értem, miért nem Taylort hozták ide. Hisz vele jársz.

- Nem kedveled őt, mi?

- Kedves legyek, vagy őszinte? –kérdeztem, mire felnevetett.

- Akkor ezt hagyjuk.

- Oké. Hogy jussunk ki innen?

- Nem tudod kiszabadítani a kezed?

- Megpróbálom. Áh..nem megy. Túl erős a kötél. És te?

- Nem. Már próbáltam.

Ezek után egy ideig csöndben ültünk egymással szemben. Egyikünk sem szólt semmit. Harry csak nézett valamerre, én pedig próbáltam kioldani a csomót a kötélen. Egyszer csak a csomó meglágyult, rángatni kezdtem, amíg le nem csúszott a csuklómról. Hátra néztem, de csak egy árnyat láttam. Mikor Harry elfordította a fejét az árny megjelent előttem, és a lábamon lévő kötelet is meglazította. Ekkor már tisztán láttam. Tom volt az.

- Köszönöm! –tátogtam, majd elment. Felugrottam, és Harryhez léptem.

- Hogy csináltad? –nézett kidülledt szemekkel.

- Addig rángattam, míg nem sikerült. –blöfföltem, majd kis segítséggel Harryét is eloldoztam.

- És most? –állt fel.

- Látod, erről fogalmam sincs. –dünnyögtem. – Valahol biztos ki tudunk menni. –mondtam, ám ekkor meghallottuk két férfi hangját. –Harry! –suttogtam. –Itt vannak. Mit tegyünk?

- Fogalmam sincs. Nincs itt valami…ami mögé elbújunk?

- Az nem jó! Felkutatják az egész raktárat, és megtalálnak. Más megoldás kell.

- Igen, de mi? –kérdezte kétségbe esetten, de ekkor már késő volt. A két férfi megérkezett.

- Hát..ez..hogy szabadultatok ki? –kérdezte a magasabbik meglepődötten. Harry közelebb lépett hozzájuk, majd ököllel arcon vágta előbb az egyiket, majd a másikat. Izmai megfeszültek, látszott, hogy erős. Érdekes, ez annyira nem tűnt fel nekem ez előtt. Velem mindig gyengéd volt.

- Menekülj! – szólt rám.

- Mi? Nélküled nem!

- Menj már! Legalább te menekülj meg! Miattam ne bátson senki! Feltartom őket. –szólt rám indulatosan, ezért nem mertem ellenkezni. Nem tudom, miért csináltam, hisz nem akartam ott hagyni, de lábaim megindultak. Mintha nem is én irányítottam volna őket. Az ajtó felé futottam, de az egyik férfi elkapta a lábam, ami miatt elestem. Lerángattam magamról szorító kezét, és hasba is rúgtam, ami miatt a földre rogyott. A másiknak behúzott még egyet Harry, így szabad volt előttem az út. Az ajtóban hátra néztem.

- Te nem jössz? Most nem kelnek fel. –szóltam.

- Nem, mert utánunk jönnének! Menj, én itt tartom őket!

- Nem megyek nélküled!

- Angela! Kérlek.

- Nem. –ekkor elő kaptam a telefonom, amit már rég meg kellett volna tenem. Tárcsázni kezdtem a rendőrök számát. 1 csengés után felvették.

- Haló! Segítsenek, kérem. Elraboltak minket. Manchester egyik sötét utcájában vagyunk egy raktárban, a parktól nem messze…. –ekkor egy erős kéz megragadta a karom, a telefont kiverte a kezemből, és berángatott az épületbe. Harry már megkötözve ült a földön.

- Nocsak, nocsak. Nem sikerült a kis tervetek. –mondta gúnyosan az egyik.

- Nagyon szép jelent volt. „Nem hagylak itt, nem megyek el nélküled!” –szólt a hangomat utánozva a másik. –„Menj, majd én feltartom őket, fuss!” –utánozta Harryt.

- Ezen túl valaki itt marad őrködni mellettetek. A végén még újabb kis akcióba fogtok.

Kezdtem kétségbe esni. Ha mindig itt lesz az egyik, akkor sem Tom, sem Alice nem tudnak segíteni. Harryre pillantottam, aki ugyan olyan rémült volt, mint én. Nem tudtunk semmit tenni, csak reménykedni, hogy valahogy kijutunk innen..ha lehet, élve.