25. Rész~ A találkozás

Sziasztok! Most valamivel hamarabb tudtam hozni a részt, és ez hosszabb is lett! Nagyon örülnék 4-5 kommentnek, amiben leírjátok a részről a véleményeteket! Köszi! :)
Kellemes Húsvéti Ünnepeket Mindenkinek!♥

*Catrin szemszöge*

Több órás forgolódás után végül sikerült elaludnom, de akkor is Harryről álmodtam. Az álmom arról szólt, hogy találkoztunk, de ő elutasító volt, majd vitatkozni kezdtünk, és kinyögtem neki véletlenül, hogy Catrin vagyok, ő valamilyen oknál fogva elhitte, közeledett felém, megsimította az arcom, de mire megcsókolt volna, addigra köddé váltam, mert ugye felfedtem a titkom, ezért végül a pokolra kerültem, Harry pedig ezért öngyilkos lett. Hát, mit mondjak, nem volt kellemes éjszakám.

Éppen ezért reggel nyúzottan keltem fel. És napközben sem hagytak békén. Ahogy felébredtem bejött egy orvos, 2 nővérrel.

- Jó reggelt! –köszönt az orvos –Hogy érzi magát?

- Üdv. Kellemesen, bár 1-2 helyen fáj a karom és a lábam. –válaszoltam, hisz mégsem mondhatom, hogy makkegészséges vagyok.

- Értem. Részt kell vennie pár vizsgálaton, de ha minden jó lesz, akkor 1 hét múlva akár haza is mehet.

- De, a szüleim?

- Khm. Sajnos, ők nem élték túl a balesetet. A londoni gyermekotthonba kerül, mert nem találtunk meg egyetlen személyes hozzátartozóját sem.

- Mert nincs. De.. muszáj Londonban élnem? Szívesebben költözném Manchesterbe.

- Miért?

- Mert…sok kedves emlék köt oda, sokat jártunk oda a szüleimmel, mikor még éltek. –mondtam és kitört belőlem a sírás. Mégsem ülhetek csak úgy, mintha semmi sem történt volna, hisz meghaltak a szüleim, akiket nem is ismertem, de akkor is.

- Rendben kedvesem. Nyugodjon meg. Ha úgy kívánja, akkor lakhat Manchesterben. Fél óra múlva visszajövünk, és megkezdődnek a vizsgálatok. Addig nyugodjon meg, kérem. –szólt a nővér, és mind a hárman elhagyták a termet. Letöröltem az álkönnyeim, és csak feküdtem. Hogy miért akarok inkább Manchesterben élni? Miért hagyom itt Londont, amikor itt nagyobb az esély, hogy összefutok Harryvel, vagy bárkivel az 1Dből? Azért, mert én ott nőttem fel. Nem akarok elszakadni a régi otthonomtól. Ha már lehetőségem nyílt visszajönni az emberek közé, emberként, akkor nem akarok új helyen lakni. Azon kívül, ott van Hilary, aki bár ebben a testben nem ismer, de én tudom, ki ő, és törődnöm kell vele. És Harry. Tudom, hogy sokat jár oda. Mivel még hallom a gondolatait, tudom, hogy még egy jó ideig fog is járni a szobámba. Így könnyebben találkozhatok vele. Bár Eleanorról nem tudok semmit, lehet, hogy néha még benéz, így vele is alkalmam adódhat beszélni. Végül ott a zongorám. Tudom, ez annyira nem fontos, de már annyira szeretnék megint játszani rajta.

Az orvos fél óra múlva visszajött. Az egész délelőtt ráment a vizsgálatokra, de végre végeztünk. Azt mondták, délutánra a legtöbb eredmény kész lesz, addig pihenjek. Hurrá, ez azt jelenti, hogy feküdhetek egyedül a kórteremben. Végül az egész délutánt végigaludtam.

- Jól aludt? –jött be az orvos mosolyogva.

- Igen. Megvannak az eredmények?

- Igen. Az összes meglepően jó lett, ezért ha nem bánja, nem tartjuk bent magát fölöslegesen, hanem 2 nap után hazaengedjük.

- Ez remek hír!

- Igen. Ez alatt a 2 nap alatt elintézzük, hogy a manchester-i nevelőotthonban lakhasson.

- Köszönöm.

- Igazán nincs mit. Tehetek Önért valamit?

- Nem, köszönöm. Bár valaki jól jönne, aki nem hagyja, hogy éjjel unatkozzak- nevettem el magam.

- Ebben sajnos nem tudok segíteni. De majd szólok pár nővérnek, hogy ha van egy kis ideje, nézzen be. Most megyek. Holnap még benézek. Viszlát!

- Viszlát!

*2 nap múlva*

- Rendben. Akkor elviszem magát Manchester-be, csak átöltözöm. –mondta a kezelőorvosom. Minden vizsgálatot elvégeztek, és elmehetek a kórházból, csakhogy nincs mivel, ezért felajánlotta az orvosom, hogy elvisz.

- Tényleg nagyon köszönöm! Nem is tudnom, mi lenne velem maga nélkül! –mondtam hálásan, mire csak bólintott. 5 perc múlva elindultunk Manchesterbe, ahol megkezdhetem az új életem.

*Manchesterben*

- Köszönöm szépen még egyszer! –mondtam és kiszálltam az autóból.

- Igazán nincs mit! Bent már várnak, mindent lebeszéltem a nevelőotthon igazgatójával. Remélem szép életed lesz itt! Minden jót! –köszönt el az orvos, majd elhajtott. Ekkor jöttem csak igazán rá, hogy igen, tényleg, újra élek! Itt vagyok a régi otthonom előtt. Ahogy belépek megláthatom majd az ismerős gyermekarcokat a folyosón, találkozhatok Hilaryval, Mrs. Kinglei-vel, és egy kis szerencsével, Harryvel is, ugyan is itt van. Vettem egy nagy levegőt, majd benyitottam a nagy kapun, és bementem az udvarra, majd az otthonba.

- Hahó! –szóltam félénken. Furcsa érzés volt újra belépni ezen az ajtón, amelyen előző életemben annyiszor beléptem. Beleszagolni a levegőbe, amibe anno annyiszor szagoltam. Meglátni egy kedves gyermekmosolyt, amit már annyiszor láttam itt. És szemben állni egykori nevelőmmel, akivel annyiszor beszéltem már, ő mégsem ismer fel, és nem is fog, és nem is szabad felismernie. Számára én idegen vagyok, és bár én pontosan tudom, hogy ki ő, nem mondhatom ki, hogy hiányzott, hogy igen, Catrin Swam vagyok, hogy vissza szeretném kapni a régi életem, de nem tehetem, nem. Mindezt nekem nem szabad.

- Segíthetek? –kérdezte Mrs. Kingslei mosolyogva.

- Igen, Cat…izé, a nevem Angela Frey. A kezelőorvosom már beszélt magukkal, én is az otthon gyermeke leszek. –hebegtem össze- vissza. Huh, nem sok hiányzott, hogy Catrint mondjak. Juj, ezzel vigyáznom kell!

- Öm, nos igen. Már tudom, ki vagy! Gyere, megmutatom a szobádat. –bólintottam, és elindultunk arra, amerre a régi szobám volt. A régi ajtóm nem volt nyitva, ahogy Hilaryé sem. Teljesen gondolataimba merültem, végül Mrs. Kingslei megállt egy szoba előtt. –Íme, itt az új szobád. Használd egészséggel. Nincsenek ruháid, de adunk pénzt és elmehetsz venni magadnak, mert fog kelleni. –bólintottam, majd beléptem az új szobámba. A nevelőm magamra hagyott, én pedig lezuhantam az ágyra. Annyira idegen volt számomra ez a hely, ez a szoba. Én nem itt nőttem fel, hanem egy másik helységben, ugyan ebben az otthonban. Nem panaszkodom, remek, hogy esélyt kaptam, hogy újra ember legyek, de én a régi életemet szeretném! A régi barátaimmal, a régi ismerősökkel, a régi szobámmal, ruháimmal, mindennel! Akaratlanul is sírni kezdtem. Bennem volt a tudat, hogy már soha nem lesz semmi a régi. Még akkor sem, ha összebarátkozok Harryvel. Nem. Ugyan az már soha, de soha nem lehet. Tudom, bele kell törődnöm, és minden erőmmel arra koncentrálni, hogy sikerüljön belopni magam Harry szívébe, de úgy érzem időre van szükségem. Időre, hogy ezt az egészet feldolgozzam. Már csak kevesebb, mint 1 évem van. Sírásom zokogásba ment át. Hangos voltam, de képtelen voltam megnyugodni. Hirtelen hangokat hallottam a folyosóról, ahogy valaki közeledik a szobám felé. Próbáltam összeszedni magam, de nem jártam túl sok sikerrel. Gondoltam, majd arra fogom a bánatom, hogy hiányoznak a szüleim.

Már nagyon közel volt az illető az ajtómhoz. Halkan kopogott, és egyből benyitott. Szemem fátyolos volt a könnyektől, de még így is nagyon jól láttam…Őt.

Harry Styles nézett rám gyönyörű smaragdzöld szemeivel. Ott állt az ajtóban, egyenesen velem szemben. Kócos göndör fürtjei kuszán a szemébe lógtak, szemében bánatot láttam. Végig néztem rajta tetőtől talpig. Laza, fehér rövid ujjút viselt, farmerral. Semmi különös nem volt rajta, engem mégis megbabonázott.

Már annyiszor elképzelem, milyen lesz őt újra látni, úgy, hogy ezúttal ő is lát engem. Annyiszor eljátszottam a gondolattal, mit fogok majd neki mondani, mikor először látom, most mégsem jött ki egyetlen hang sem a torkomon. Kimondhatatlanul szerettem volna oda szaladni hozzá, megölelni, megcsókolni, a fülébe suttogni, hogy mindenné jobban szeretem, hogy én vagyok Catrin, és soha egy percig sem hagytam őt el, mindig vele voltam, akkor is, amikor ő nem látta. Nem tehettem. És ez bántott a legjobban. Hogy ő soha, de soha nem tudhatja meg, hogy ki is vagyok én valójában. Ahogy ezt így mind végig gondoltam, újból kitört belőlem a sírás. Még a tudat sem nyugtatott meg, hogy itt van velem egy szobában Harry. Hisz, mit tudtam volna tenni? Kérdezzem meg, hogy mit keres itt? Hívjam be, vagy mi? Csak abban reménykedtem, hogy nem hagy itt egy bőgőmasinát. Tudom, hogy olvashattam volna a gondolataiban, de nem akartam. Most nem. Arcomat tenyerembe temettem, könnyeim patakokban folytak.

Egyszer csak meleg kezeket éreztem derekamon. Először megijedtem az érintéstől, hisz már elszoktam ettől az érzéstől, aztán ijedségem meglepődöttségbe váltott át. Felnéztem, és tekintetem összetalálkozott Harryével. Szemem könnyes volt, ezért kicsit homályosan láttam. Harry kifésülte az összetapadt hajtincseket az arcomból, és kitörölte a könnyet a szememből.

- Mi a baj? –kérdezte kissé rekedtes hangján. Ez a hang…. Amire fél évet kellet várnom, hogy újra halljam. Fél éve nem szólt hozzám ez a rekedtes, mégis selymes hang. Fél éve nem hallottam, mégis bennem élt, és soha nem ment ki fejemből egy percre sem.

- Én-én –szipogtam.

- Ssh. Nyugodj meg, utána mindent elmondasz! –húzott magához még jobban. Karjaiban teljesen biztonságban éreztem magam. Ez az, amit annyira hiányzott nekem fél évig! Harry ölelő és biztonságot nyújtó karjai. Még egy ideig szipogtam, ő közben hajamat simogatta. Olyan jó érzés volt újra vele lenni. Ez az érzés leírhatatlan. Egy pillanatra teljesen elfelejtettem, hogy ki is vagyok perpillanat én. Nem érdekelt, hogy ő azt sem tudja, hogy ki vagyok, hogy ő most gyakorlatilag egy számára idegen lányt ölelget, akihez semmi, de semmi köze sincs. Csak élveztem a pillanatot, amíg tart. A pillanatot, amelyre már oly sokat vártam. Mikor sikerült többé-kevésbé megnyugodnom, gyorsan kifújtam az orrom, majd leültem vele szembe az ágyon. Kedvesen rám mosolygott, majd újra megkérdezte:

- Mi a baj? –nem tudtam felelni. Mit mondjak? Hogy azért, mert nem mondhatom el neki, hogy én vagyon Catrin, és mennyire szeretem. Ezt ugye nem lehet. Akkor zúdítsak rá egy halom hazugságot, hogy mennyire fáj a szüleim halála? Nem jó hazugsággal kezdeni egy kapcsolatot. Mégsem tehettem mást, bár először próbáltam kerülni a témát.

- Semmiség. –mondtam.

- A semmiségért nem szoktak így zokogni emberek. Persze, nem erőltetem, hisz nem is ismerjük egymást. –szólt kedvesen, majd az ajtó felé vette az irányt.

„Nem fogja elmondani, én pedig nem faggatom. Akkor megyek, minek maradjak?” –hallottam Harry gondolatát. Meg kellett akadályoznom, nem hagyhat egyedül! Nem, azt nem élném túl!

- A nevem Angela, Angela Frey. –mondtam halkan, hogy csak ő hallja. Na, nem mintha más is lett volna a szobában.

- Harry Styles. –mondta meg ő is a nevét, mire csak elmosolyodtam.

- A szüleim miatt sírtam. Meghaltak néhány napja egy autóbalesetben. Én is velük utaztam, de csak én éltem túl. –mondtam. Láttam rajta, hogy megrémítették a hallottak. Leült mellém, és vigasztalóan megsimogatta a karom.

- Tudom milyen érzés, elveszteni valakit, akit nagyon szeretsz! Én is átéltem!

- Elmeséled? –kérdeztem félénken. Nem akartam tolakodónak tűnni, de gondoltam ez jó alkalom arra, hogy együtt legyünk, és beszélgessünk. Sőt, legalább az ő szemszögéből és átélhetem a történteket.

- Nem is tudom…. –habozott. Könyörgően néztem rá, mire elmosolyodott. –Neked nem lehet ellenállni! Na jó. Tudod, volt egy lány, Catrin. Ő is itt lakott ebben a nevelőotthonban. Amikor legelőször találkoztunk, nos, annak nem lett semmi jó vége, akkor még volt egy elég hisztis barátnőm, akivel jól összekapott. Kezdetben utáltuk egymást, majd én szakítottam a barátnőmmel, mert rájöttem, hogy én Catrint szeretem. Ő viszonozta érzéseim, de nem akartuk elsietni a dolgokat, mert akkor még alig ismertük egymást. Viszont rájöttünk, hogy nem bírjuk ki egymás nélkül, ezért aztán járni kezdtünk. Ám a kapcsolatunk nem volt zökkenőmentes. Sokszor összekaptunk dolgokon, miközben kimondhatatlanul szerettük egymást. A viták vége mindig békülés lett, szerencsére. Aztán, valamikor június közepén elvittem Párizsba egy rövid kirándulásra. Az volt a kapcsolatunk legszebb napja. –mesélte. Láttam rajta, ahogy pörgeti maga előtt a múlt eseményeit. Én is ezt tettem. Bármilyen régen is volt az már, soha nem felejtem el a gyönyörű perceket, amiket együtt töltöttünk. Hirtelen a nyakához kapott, amin lógott egy nyaklánc, amit eddig észre sem vettem. Nem hittem a szememnek! Az a puzzle-s nyaklánc volt rajta, amit még én vettem neki Párizsban.

- Azt tőle kaptad? –kérdeztem remegő hangon.

- Igen. Párizsban vette nekem. Neki is volt egy. Azt is mindig magamnál hordom. Itt is van –mutatta fel a másik részét, amit én hordtam régen. –Szóval, vissza a történethez. Eddig volt minden szép, és jó. Aztán, mikor hazaindultunk, a gépünk lezuhant. Magángép volt, a pilóta már ott a helyszínen meghalt. Rajta kívül még Catrin és én utaztunk azon a gépen. Minket kórházba szállítottak, engem megműtöttek, ő kómába esett, majd meghalt. –könnycsepp gördült végig az arcán, és én is elérzékenyültem, de nem kezdhettem el sírni. Erősnek kellett lennem. Bátorítóan megfogtam a kezét, és közelebb ültem hozzá. –Meghalt…. Ő volt életem szerelme, de már nincs itt velem. Nincs mellettem, és már soha, de soha nem is jöhet vissza hozzám! –kész, vége, kitört belőle a sírás.

- Biztos vagyok benne, hogy valahonnan fentről figyel rá!- próbáltam nyugtatni. –Hidd el, veled van. Ott van mindig melletted, és ott is lesz! Lélekben soha nem hagy el! –mondjuk, ez részben igaz. Mindig mellette voltam, és még most is mellette vagyok, nagyon közel hozzá, bár ő ezt nem tudja. Akaratlanul, de belőlem is kitört a sírás. Persze, én nem zokogtam úgy, mint ő, csak megkönnyeztem, majd oda bújtam hozzá. Megölelt. Egyáltalán nem így képzeltem az újra találkozást vele, de meg kell, hogy mondjam, nagyon jó volt. Mikor már kicsit megnyugodott, próbáltam terelni a témát.

- Itt élsz Manchesterben?

- Nem. –felelt. –Londonban lakom.

- És milyen gyakran jársz ide? Catrin miatt jössz a nevelőotthonba?

- Igen. Elég gyakran. De most ideiglenesen itt lakom, egy hotelban, mert London innen elég messze van, de képtelen vagyok itt hagyni ezt a helyet. Itt minden Catrinra emlékeztet, mintha újra velem lenne.

- Értem. –bólintottam. Ez után hosszú beszélgetésbe kezdtünk.

*Az események Harry szemszögéből*

Itt van ez a lány, akivel már órák óta beszélgetek. Akit hasonló megpróbáltatások értek az életben. Aki szintén elvesztette szeretteit. Aki teljesen át tudja érezni a fájdalmam. A lány, aki rávett arra, hogy végre valakivel őszintén beszélgessek a baleset óta. Egészen ez idáig senkinek nem tudtam így megnyílni. Senkivel nem beszéltem az érzésemről, egészen mostanáig. Senkinek nem tudtam elmondani, hogy pontosan milyen érzések kavarogtak bennem a balesetkor, mikor Catrin meghalt.

Ez a lány annyira más. Pontosan nem tudom megmondani, hogy miben, de érzem, nem olyan, mint a többi, akikkel eddig beszéltem. Persze Catrinnél nem jobb. Egyszerűen csak, a szép hosszú szőke haja, gesztenyebarna szeme... Ez már magában elvarázsolt, hisz a szőkék általában kék szeműek, de ő nem. A hangja, a mosolya, ahogy beszél…mesés. De vajon miért hozott vele össze a sors? Mit akarnak? Én még mindig Catrint szeretem, és őt is fogom. Angela csak a barátom lehet. Egy nagyon jó barátom. Soha, senki nem tud majd Catrin helyébe lépni. Nem! Mégis, olyan furcsa érzés kerített hatalmába, mint még soha. Ahogy vele beszélgetek, érzem, hogy teljesen megnyugszom, kikapcsolok, és nem gondolok folyton folyvást Catrinre. Talán, jobb is így. Ő már úgysem lehet velem, de emléke benne él a szívemben. És bár tudom, őt már nem kaphatom vissza, mégsem adom másnak a szívem…, nem, egy ideig még nem!

24. Rész~ Újra ember vagyok

Sziasztok! Nem írom le, hogy miért késtem ennyit, csak annyit szeretnék mondani, hogy tényleg nagyon sajnálom, hogy ennyit kellett várni! :(((

-… Hogy döntesz?

- Huh, nem is tudom, talán….  –haboztam. Nem tudom elképzelni magam egy új életben. Akkor mindent elölről kell kezdenem, ami nem is lenne akkora baj, de Harry soha nem fog felfigyelni rám az új életemben, ő még mindig a régit szereti. Andrew türelmesen várt, amíg én gondolkodtam. Az eszem azt súgta, hogy ne menjek le, mert azzal csak rosszabbat csinálok. Viszont a szívem azért harcolt, hogy lemenjek. – De ha lemegyek, mit tegyek, hogy megváltozzon vissza a régi életébe? –szólaltam meg végül.

- Már vártam ezt a kérdést! – mosolygott. –Ez nagyon egyszerű. Legyél mellette. Valahogy válj a barátjává, mutasd meg neki, hogy megérted őt, és mellette állsz! Hogy döntesz?

- Vállalom! –mondtam határozottan. Andrew bólintott, és hívta Alicet. Én pedig totál ledöbbentem. Biztos voltam benne, hogy ezt most a szívem mondta ki, mert az agyam még most is ellenzi ezt az egészet. Akaratlanul is elmosolyodtam és izgulni kezdtem. Már olyan régtől vagyok angyal, vajon milyen lesz újra a földön járni, érezni a tárgyakat..juuj! Alice pillanatokon belül megjelent, Andrew elmondta neki, hogy miről beszélgettünk.

- Juj, Catrin! De jó! Újra találkozhatsz Harryvel! –ujjongott.

- Tudom, csak kicsit félek!

- Lányok! Kérlek, ezt ne itt. Catrin, egy óra múlva gyere vissza, addig elintézem, amit ilyenkor kell, és megkezdheted új életed lent! –szólt ránk Andrew. Kisiettünk a hatalmas épületből, és elindultunk egy „búcsú sétára”.

- Izgulsz? –kérdezte Alice.

- Nagyon!

- Megértem. Jól döntöttél, Catrin! Hiba lett volna visszautasítani!

- Ezt hogy érted?

- Nekem is volt rá lehetőségem, hogy visszamenjek Liamhez. –mosolygott szomorúan. –De nem tettem. Meg volt rá az okom, de nagyon sokáig bántam. Nem tudom, hogy alakult volna, de a lényeg, hogy már boldog. Catrin, igyekezz belopódzni Hary szívébe! Ennek jól kell elsülnie, ti egymásnak vagytok teremtve!

- Tudom, igyekezni fogok!

Az úton Alice adott néhány jó tanácsot, végig jártunk mindent, amit csak lehetett, majd visszasétáltunk Andrewhez.

- Tudod, azért hiányozni fog ez a hely! És te, meg Tom is! Te jó ég! Hol van Tom? El akarok tőle búcsúzni!

- Engem keresel?- nevetett valaki a hátam mögött. Ő volt az. Ahogy megláttam egyből megöleltem. –Vigyázz magadra, hallod?!

- Igen! Annyira fogtok hiányozni! De ugye, néha majd lenéztek rám?

- Persze! –válaszolták egyszerre.

- Na, menj! Vigyázz magadra nagyon! –szólt Alice.

- Ti nem jöttök?

- Nem. Ide most már egyedül kell menned. Nagyon szorítok, hogy sikerüljön! Vigyázok majd rád! –mondta Tom. Még megöleltük egymást, és egy könnyes búcsú után mentem be Andrewhez. Nem volt időm gondolkodni sem, egyből hadarni kezdett, úgyhogy csak kapkodtam a fejem.

- Oké. Most akkor lemész. Onnantól már minden a te kezedben van. 1 év! Egy autóban fogod találni magad a baleset napján. De erről már meséltem. Majd kimentenek, a szüleid meghalnak, nevelőotthonba került, stb. Mindent értesz? –kérdezte. Aprót biccentettem, és folytatta.  –Remek! Akkor Catrin, eljött az idő. Ha lekerülsz, minden a te kezedben van, te irányítasz mindent! Vigyázz magadra és légy óvatos! Mehet?

- Igen…. –mondtam félénken.

- Akkor Isten veled, sok sikert! –megölelt, visszaöleltem és folytatta –Bízom benne, hogy sikerült. Csukd le a szemed! Mikor kinyitod, már nem itt leszel!

- Ég veled, Andrew! –köszöntem el. Még egyszer utoljára végig néztem a helységen. Lehet, hogy soha többé nem jövök ide vissza. Nem látom többé Alicet, Tomot, Andrewet, az ezüst kanapét, nem lesz a testem többé ilyen könnyű, nem lesz lenge, hófehér ruhám. Valaminek megint vége szakad. Vár rám egy új élet. Akaratlanul is könnycsepp gördült végig az arcomon. Amennyire utáltam ezt az egészet az elején, most annyira szeretem. De tudom, hogy nekem még élnem kell, lent a helyem Harryvel. Lehunytam a szemem és minden elsötétült.

*Eleanor szemszöge*

- Louis állj már meg! –kiabáltam utána.

- Mi van? –állt meg.

- Én is ezt akartam kérdezni. Elárulnád, hogy mégis mi bajod?

- Mi? Az utóbbi időben minden! Harry teljesen megváltozott, te alig vagy velem. Sokszor úgy érzem, hogy valami miatt amnéziám lett, és nem emlékszem, hogy mikor szakítottunk. Mert ha épp ésszel végiggondolod ezt az egészet, rájössz, hogy igazam van. Mintha már nem is lennénk együtt. De tudod, El, nem kell nekünk boldog párt alkotni. De akkor szólj, szakítsunk és minden oké. Neked ott van Harry, én pedig majd találok valakit. Lányok milliói akarnak járni velem! Nem lesz nehéz találni valakit.

- Igen? Nos, ha tényleg így gondolod, akkor rendben. Szakítsunk! De, hogy tudd, én nem szeretem Harryt! Még mindig beléd vagyok szerelmes! Sok sikert az új kapcsolatodhoz! Ég veled! –mondtam szomorúan. Annyira fájtak a szavak, amiket mondott, és amiket én mondtam. De ha ő így, én is így. Akaratlanul is kitört belőlem a sírás, és elindultam. Futni kezdtem, bár nem tudtam, hova megyek. Hangosan zokogtam, hisz én nem akartam ezt az egészet. Zokogásomtól nem hallottam, hogy valaki utánam fut, csak azt vettem észre, mikor átölelt. Az évek során már megtanultam, hogy ez Louis karja. Most sem tévedtem. Ott állt mögöttem, és szorított, hogy ne tudjak elmenni. Még mindig sírtam, de jó volt, hogy karjaiban tartott.

- Szeretlek és nem akarlak elveszíteni! –suttogta a fülembe, hogy csak én halljam. Forró leheletétől kirázott a hideg. Megfordultam, hogy a szemébe nézhessek. Letörölte a könnyeimet az arcomról, és a fülem mögé fésülte az arcomra ragadt tincseket.

- Én is szeretlek, és sajnálom, amit mondtam. Dühből tettem….

- Tudom. Én is! Nekem nem kell egy rajongó sem. Nekem egyedül te létezel! –mondta majd közel hajolt, és szenvedélyesen és finoman megcsókolt. Gyengéd volt velem, úgy éreztem, attól fél, ha kissé durvább, akkor elveszít. Pedig eszem ágában sem volt elhagyni őt.

*Catrin szemszöge*

Mikor kinyitottam a szemem, már tényleg nem az angyalok közt voltam. Testem újra nehéznek tűnt, és már nem volt rajtam az a gyönyörű fehér ruha, helyette egy hétköznapi, laza viseletet fedeztem fel magamon. 

Egy autóban ültem. Mikor valamennyire felfogtam, mi is történik most, rájöttem, hogy az eső üléseken két halott ember fekszik. Egy férfi, a kormánynál, a feje tiszta vér, a mellette lévő ülésen pedig egy nő volt, aki szintén eszméletlenül ült. Hirtelen piros-kék fényekre lettem figyelmes, majd szirénahangot hallottam. Nem tudtam, mit csináljak. Játszam el, hogy eszméletlen vagyok, vagy ijedten ugorjak ki az autóból? Nem volt időm tanakodni, hátrahajtottam a fejem, és lehunytam a szemem. Egy meleg kéz nyúlt hozzám, mire összerezzentem, amit sajnos ő is érzékelt.

- Hall engem? –kérdezte egy férfihang.

- Aa…. –tettettem a félholtat. –Hol vagyok? Mi történt?

- Jó, ő életben van. Vigyük a kórházba. A két felnőtt sajnos már menthetetlen. –éreztem, hogy rátesznek egy ágyra, majd felgurítnak az autóra és elindulunk. Nem sokkal később megállt az autó, bevittek a kórházba. Résnyire kinyitottam a szemem, és megint makogtam valamit. Hű, eljátszom a félholtat, miközben teljesen jól vagyok. Jó színész lennék! Bevittek egy kórterembe, megvizsgáltak, kérdezgettek ezt azt, amikre válaszoltam. Aztán hagytak pihenni. Íme, itt kezdem az új életem, Angela Frey-ként egy kórházban. Nem hangzik túl szerencsésen. Mikor végre egyedül hagytak, volt időm gondolkodni. Bár, lehet, hogy jobban jártam volna, ha nem teszem. Tom és Alice jutott eszembe. Már most annyira hiányoznak. Belegondolni is rossz, hogy lehet, többé nem láthatom őket, nem beszélhetek velük. Tudom, hogy ő itt lesznek mellettem, de én arról nem fogok tudni. Akaratlanul is végig folyt egy könnycsepp az arcomon. Nem sok hiányzott, hogy zokogni kezdjek, de vissza kellett fojtanom, hogy ne bukjak le. Végül sikerült elterelnem a gondolataim. Oké, most itt fekszem, talán London egyik kórházában, de én már abban sem vagyok biztos, hogy Angliában vagyok. A következő lépés, hogy jól szimuláljam, hogy balesetet szenvedtem, hogy elhitessem mindenkivel, hogy megrázott a szüleim halála, akiket történetesen nem is ismertem. Aztán majd valahogy kialakul minden. Utána Harry közelébe kell férkőznöm. Ahogy Harryre gondoltam érdekes érzés kerített hatalmába. Nem, az nem lehet! Vagy mégis? Ugyan, lehetetlen. De, akkor mi ez? Megint éreztem, amit Harry érez, és hallottam a gondolatait. Ez furcsa, hisz már nem vagyok angyal, nem lenne szabad. De ugyan akkor nagyon jó, hisz ezt felhasználhatom majd ha beszélgetek vele. Még mindig szomorú miattam. Hogy érjem el, hogy az új énembe is bele szeressen, mikor fél év nem volt arra elég, hogy elfelejtse a régit? 1 év. Nem több. Biztosan jól döntöttem? Nem ártok neki még többet azzal, hogy visszajöttem?

*Eleanor szemszöge*

Kézen fogva sétáltunk vissza a 1D házba. Mindenki a TV előtt ült, kivéve Harryt és Niallt. Az előbbiről nem tudok semmit, az utóbbi viszont a konyhában kaját készített magának. Lou leült a többiekhez, valami filmet néztek, én pedig fogtam magam és felmentem az emeltre. Benyitottam Harry szobájába, aki az ágyon ült, kezével eltakarta az arcát, válla rázkódott. Íróasztaláról minden lesöpörve a földre, ahol hatalmas volt a bordel. Óvatosan leültem mellé. Végig simítottam hátán, de elfordult tőlem.

- Haragszol rám? –kérdeztem félénken.

- Hagyj magamra!

- Harry! Én melletted vagyok, te is tudod.

- Menj el! Legyél Louisszal, de engem hagyjatok ki ebből.  Romantikázzatok nyugodtan, de ne előttem, kérlek!

- Mi?

- Tudom, hogy kibékültetek. Örülök nektek, tényleg, de nagyon fáj látni, hogy boldogok vagytok, és én nem lehetek az!

- Harry. Tudom, hogy nagyon hiányzik Catrin! Tudom, hogy kimondhatatlanul szeretted, de ő már nem jön vissza. Lehet, hogy ő nem neked lett teremtve, ennek az egésznek így kellett történnie. Harry, van még lány a földön! Biztos, hogy ott van köztük az is, aki neked a nagy Ő! De ha csak itt ülsz bent és bánkódsz, akkor soha nem találsz rá!

- De nekem Catrin kell! Nem bírja senki felfogni?!

- Rendben. Akkor csak ismerkedj. Nem kell, hogy járjatok, csak szerezz magadnak új barátokat, akik azért szeretnek, aki vagy belül, és nem azért, mert híres vagy, jó?

Aprót bólintott, majd lefeküdt az ágyra. Lementem csináltam neki egy meleg teát, de mire fölvittem, elaludt. Betakartam és lementem a fiúkhoz, majd Louis karjában elaludtam.

23. Rész~ Hogy döntsek?

Sziasztok! Szóval, leszögezném hogy én nem akarom abba hagyni a blogot, ezért jól esik hogy ti is szeretnétek folytatást, és igen, ez meg kevés rész, szerintem is, de ne aggódjatok, mert lesz még sok-sok szomorú, de sok vidám rész is ;)
Valamint bocsánatot szeretnék kérni, amiért mostanában ennyit kell várni az új részre, de nagyon igyekszem, és most már levannak a versenyeim, fellépéseim, minden, szóval igyekszem gyakrabban új résszel jönni! Ez most rövidebb lett, mint szerettem volna, de már dolgozom a következőn, remélem, holnap sikerül hoznom! Jó olvasást! :)xx 

*Fél év múlva, 2012. december 15., szombat*

*Chloe szemszöge*

Catrin halála után fél évvel sem változott túl sok minden. Harry és Eleanor kivételével nagyjából mindenki túl tudott lépni, bár az a bizonyos seb még mindig ott van a szívünkben. Már soha nem lesz olyan, mint ez előtt volt. Viszont Elnek és Hazznak különösen nehéz, hisz szoros kapcsolatot ápolta vele. Sok időt töltenek együtt, amit Lou egy ideig elviselt, de már kezdi bántani a dolog, hogy barátnője alig foglalkozik vele. Féltékeny. Már pár lányt bemutatott Harrynek, remélve, hogy jól összebarátkoznak, és végre visszakapja Elt. Sajnos nem így történt, Harry mindenkit elutasított. E fél év alatt minden megváltozott. A One Direction már az utolsókat rúgja, legalábbis most így néz ki. Csak pár koncertre, interjúra járnak el. Harry teljesen magába fordult, Louis féltékeny, már semmi nem a régi.

Most itt ülünk a One Direction háznak a kanapéján. Mindenki néma csöndben van. Az emeletről hangos szó hallatszik, mire mindenki felkapja a fejét. Louis Harryvel kiabál, Eleanor Harryt védi, Harry pedig ellenkezik. Legalábbis ezt hallani.

*Az emeleten*

- Elegem van ebből! Eleanor mindig veled van, rám már végképp nem figyel! –kiabált Louis.

- Nem tehetek arról, hogy a csajod velem érzi jól magát! –vágott vissza Harry, mire Lou lefehéredett.

- Srácok, ez nevetséges, azonnal fejezzétek be! –szól bele a vitába Eleanor.

- Ó, igen? Akkor csak tessék! Legyetek együtt, engem már nem érdekel. El, ha neked Harry kell, akkor legalább a szemembe mondanád!

- Mi? Nem történt köztünk semmi. Mikor együtt vagyunk, csak beszélgetünk! –tiltakozott El.

- Aha, és ezt most higgyem is el? Ugyan…. Ja, és Harry! Tudod mi a te bajod? Hogy Catrin halálán még mindig nem léptél túl, pedig fél év után már jó lenne. Nézz ránk! Ennyire még soha nem vesztünk össze. Teljesen megváltoztál! –Louis.

- Miért? Miért gondolod, hogy bennem van a hiba?  -Harry.

- Hah, kérdezz meg bárkit! Harry, jó lenne, ha magadba szállnál végre, ez nem te vagy! –fejezte be a veszekedést Louis. –Ja, és sok boldogságot nektek!

Louis lerobogott a lépcsőn, majd elhagyta a házat. Nem mertünk utána menni, jobbnak véltük, ha most egyedül hagyjuk.

*Louis szemszöge*

Persze, Catrin meghalt, ezért elszedi az én csajomat. – dühöngtem magamban –Catrin! Miért, miért hagytál itt minket? Nélküled minden olyan más. Már semmi sem a régi, de legfőképp Harry nem. Teljesen megváltozott, alig ismerek rá, hisz régen a legjobb barátok voltunk, de most már nem vagyok ebben annyira biztos. Hisz az előbbi veszekedés is, ilyen még soha nem volt.

*Eleanor szemszöge*

Louist még soha nem láttam ennyire dühösnek. Nem értem, miért kapja fel ennyire a vizet, az, hogy Harryvel sokat vagyok nem azt jelenti, hogy már nem szeretem őt, és beleszerettem Harrybe. Ez hülyeség! Épp utána akartam indulni, hogy ezt megbeszéljük, de Harry megragadta a karom és visszahúzott.

- Hagyd! Ilyenkor jobb, ha egyedül van. –mondta.

- Nem! Ki kell vele békülnöm! –szóltam rá kissé ingerülten. –Mi van akkor, ha történik vele valami, ha ideges bármire képes lehet! Nem akarom, hogy haragban legyünk! Engedj el! –lehajtott fejjel bólintott, én pedig Lou után siettem.

*Catrin szemszöge*

- Ez így nem mehet tovább! –vágtam le magam a kanapéra. –Alice, mit tegyek? Már fél éve ez megy. Mióta nem vagyok velük, minden megváltozott. Harry elhidegült a többiektől, Louis-szal veszekszik, aki a legjobb barátja!

- Tudom, Catrin! Nyugodj meg, te mindent megtettél. –próbált nyugtatni angyalbarátnőm.

- Úgy tűnik, ez mégsem elég! Hiába kerestünk egy csomó aranyos lányt, akit Lou segítségével bemutattunk neki. Elutasító velük!

- Mert ő csak téged szeret!

- Tudom! De el kell felejtenie! Bármilyen nehéz is ez számomra, ez lenne a helyes út!

- Hát, talán az amnézia segítene.

- Mi? És mégis, hogy érjük el, hogy amnéziás legyen? Üsse el egy autó, verje be a fejét, és akkor majd túllép rajtam, mert nem fogja tudni, hogy ki vagyok?

- Pontosan.

- Te megbolondultál! Nem ez a megoldás, hisz, akkor azt is elfelejti, hogy ki is ő, hogy mi az a One Direction, elfelejti a srácokat, nem, nem, ez nem jó! –szóltam idegesen, lehunytam a szemem és Harryre koncentráltam, majd mikor kinyitottam már a földön voltam az embereknél, velem szemben pedig Harry ült. Közelebb léptem, majd leültem mellé az ágyra. Egyedül volt a hálószobájában. Sírt. Szemei vörösek voltak.

„Catrin! Miért hagytál el? Nélküled minden más! Gyere vissza hozzám, kérlek!” –gondolta Harry. Ó, bár tehetném, hogy újra ember leszek! Csak ez sajnos lehetetlen! Kezemmel végig simítottam a hátán, amit ő nem érzett, hisz a kezem nem volt valóságos. Ekkor támadt egy remek ötletem.

- Harry! Tovább kell lépned! Nem sírhatsz örökké utána, ezt te is tudod! –suttogtam. Ő ezt úgy éli meg, mit egy belső hang a fejében.

- De én nem akarok továbblépni! Én vissza akarom kapni! –kiáltotta.

- Catrin! Szólt egy férfihang a hátam mögül, mire összerezzentem, hisz engem senki nem lát. Vajon ki lehet? Óvatosan hátra néztem, majd megláttam egy angyalt, Tom-ot. - Kérlek, gyere velem! –szólt.

Tom

- Nem! Nem hagyhatom magára! Most nem! –válaszoltam. Jól ismerem őt. Tom aranyos srác, sokat beszélgettem vele ez alatt a fél év alatt. Teljesen átérzi, amit én érzek. Egészen megkedveltem őt. Talán ő az, aki a legjobban ismer, Alice-n kívül.

- Kérlek. Andrew hív! Valami fontosat kell megbeszélnie veled!

- Nem várhat?

- Nem! –mondta türelmesen és kedvesen, majd a kezét nyújtotta felém. Felhúzott az ágyról és magához ölelt.

- Köszönöm, hogy vagy nekem! –suttogtam, mire elmosolyodott.

- Gyere, már vár ránk!

- Mit akar?

- Nem kötötte az orromra. Azt mondta, csak rád tartozik, és hozzá tette, hogy siessek, mert nagyon fontos. Szerintem ne húzzuk az időt.

- Viszlát Harry! –intettem, majd a szoba, az ágy és Ő is elhomályosodott, aztán újra fent voltunk az angyalok között.

- Hívattál? –néztem türelmetlenül Andrewre.

- Igen, szervusz! Kérlek, ülj le! –engedelmeskedtem és kényelembe helyeztem magam az ezüst fotelben.

- Figyelj! Hatalmas és nehéz döntés elé állítalak! Arról van szó, hogy tudom, hogy nagyon nehéz Harryvel, és látom, hogy nagyon igyekezel. Ezt más, képzett angyal sem tudná jobban csinálni, mint te. De nem változik, nem tér jobb útra, nem próbálja feldolgozni a halálod, hanem újra és újra feltépi a sebet, amit okoztál a szívében. Ezt így nem lehet megoldani. Ritka az ilyen alkalom, egészen pontosan eddig két hasonló eset volt. Te vagy a harmadik, akinek erre lehetősége adódik, viszont ez nagyon komoly dolog, arra kérlek, hogy jól gondold át, ne hozz elhamarkodott döntést, mert nincs visszaút! Catrin, most lehetőséged nyílik visszamenni a földre, emberként! –mondta. Az utolsó mondatnál felcsillant a szemem, amit észrevett, ezért gyorsan folytatta –DE! Ha visszamész, többé nem leszel Catrin Swam. Más nevet kapsz, és úgy kell élned. Ők nem fognak ismerni téged. Neked kell valahogy Harry közelébe férkőznöd, és te nagyon jól tudod, hogy ez nagyon nehéz feladat. Mindenkit eltaszít magától. Nem fog téged felismerni, a külsőd más lesz. Na, akkor a lényege ennek az egésznek. Ha vállalod, akkor egy árva lány szerepét töltöd majd be. Tudom, előző életedben is ez voltál, de nem tudok más szerepet adni. Szóval, a szüleid autóbalesetben haltak meg, és te London egyik nevelőotthonában nevelkedsz. 17 éves vagy, a neved Angela Frey. Gimis vagy, egy osztályba jársz Zaynnel és Chloeval, valamint Elenaval is. Ők a barátaid voltak. Nos, nem állhatsz úgy eléjük, mintha barátok lennétek, mert ők téged még nem ismernek. Újra kell építened a kapcsolatot velük. Nagyon nehéz feladat, de ha valaki, szerintem te vagy az, aki ezt meg tudja csinálni. Ami Harryt illeti. Beléd kell, hogy szeressen. 1 éved van rá, hogy a közelébe férkőzz. Ha letelik, és semmilyen érzelmet nem táplál irántad, akkor kénytelen vagy visszajönni ide, és itt élni. Ha beléd szeret, de úgy, hogy a szerelme igaz, akkor vele maradhatsz, és áldásom rátok. Te nem szólhatsz senkinek, hogy angyal voltál, hogy ki voltál előző életedben, erről semmit sem mondhatsz, különben vissza kell jönnöd, mielőtt letelt az 1 év, és akkor még örülhetsz, ha ide kerülsz, mert aki felfedi az angyalokat, az a pokolra jut. Remélem mindent elmondtam, és minden világos. Kérdés?

- Hogy férkőzzek Harry közelébe? Mi van, ha elküld és megutál azért, mert közeledni próbálok felé?

- Ebben sajnos nem tudok segíteni. Neked kell megoldanod. Már volt 2 ilyen eset.

- És nekik hogy sikerült?

- Khm. Az egyik sikeresen megoldotta a feladatot, és még most is lent él párjával. A másik… neki nem sikerült. De ez most annyira nem légyeges. Catrin, vállalod?

- Én…. Ez óriási feladat. Félek, hogy elrontom!

- Nem hozhatok döntést helyetted. És jó lenne már most tudni, mert Harry állapota egyre rosszabb és rosszabb. Abban reménykedek, hogy ha te lemész, akkor megtalálja benned azt, akit keres, hisz egyszer már beléd szeretett. Nem kell, hogy az új életedben úgy szeressen, mint a régiben, csak a szerelme igaz legyen. Hogy döntesz?

- Huh, nem is tudom, talán…. 

22. Rész~Egy szomorú rész

Sziasztok! Meghoztam a következő részt, és tudom, hogy most utáltok, amiért ilyen soká jött. Szeretnék tőletek kérni valamit. Arra kérlek titeket, hogy döntseket a történet sorsáról! Mit akartok? Folytassam még egy ideig, vagy zárjam itt le a következő résszel? Én személy szerint még szeretném írni, de rajtatok áll a blog sorsa! Kommentbe írjátok meg, hogy mit akartok! :) Jó olvasást! xx

*Chloe szemszöge*

Vége, Catrin meghalt. Erről Harry még mit sem tud. Szegény, vajon mit fog szólni?

Niallnak dőlve sírtam. A többiek arcán is könnyeket véltem felfedezni.

- Sajnálom, de már nem tudtunk rajta segíteni - szólt az orvos. - Egy másodpercig vissza tudtuk hozni, de utána végleg távozott tőlünk. - folytatta lehajtott fejjel. Neeem! Miért? Egyszerűen nem tudom felfogni. Nincs többé. Mostantól nem tudok vele beszélni. Nem lehet! Miért? És, ha én ennyire kiborultam, akkor mit fog szólni Harry?

- Most mi lesz? –kérdeztem szipogva.

- Meghalt. Nem tudom elhinni. –mondta Zayn. A többiek egyetértően bólintottak, hogy még ők sem tudták felfogni. – Szegény Harry. Neki lesz a legnehezebb.

Igen, ezzel is mindenki egyetért. Reménykedtünk, hogy nem fog semmi hülyeséget csinálni.

- Mivel nincs családja, szólni kell a nevelő otthonnak. Felhívom őket. –szólt Louis és arrébb ment. Én még mindig sírtam Niall vállán. Kis idő múlva visszajött Eleanorral az oldalán.

- Igaz? Tényleg meghalt?- kérdezte.

- Igen. –mondtunk szomorúan. Ő az, akinek szintén nagyon nehéz, hisz már régtől ismerte. Hjaj, Catrin. Vajon figyelsz minket most onnan fentről?

- Bemegyek Harryhez. –mondtam és felálltam. Niall utánam jött, aztán mindenki felpattant és együtt mentünk be hozzá. Már ébren volt. A látvány megrémítette. Mindannyiunk szeme vörös és kisírt volt.

- Mi történt? Mi van Catrinnal? –kérdezte kétségbeesetten. Úgy döntöttünk, nem húzzuk tovább, ezért Liam végül kimondta.

- Harry. Catrin…meghalt. –suttogta. Borzalmas érzés volt ezt így hallani. Teljesen ledöbbent. Pár pillanatig mozdulatlanul, komoran ült, már azt hittük, hogy valami komoly baja lett a hír hallatán, majd kitört belőle a sírás.

- Ez, ez nem lehet igaz! Kérlek, mondjátok, hogy nem igaz! –sírt.

- Bárcsak mondhatnánk! –térdelt le mellé Louis.

- Nem! Így én sem akarok tovább élni! Akkor én is meghalok! –mondta. Kétségbe estünk, nem akartuk őt is elveszteni.

- Nem, Harry! Mi itt vagyunk neked. Kérlek, nyugodj meg! Ez mindnyájunknak nagyon nehéz, de együtt túl fogunk rajta lépni! Erősnek kell lenned. Hidd el, ő most valahonnan fentről néz rád. Szerinted, ő akarná, hogy miatta meghalj? Kérlek! –győzködte Niall. Volt valami abban, amit mondott, de akkor is, nagyon nehéz. –Hidd el, nekünk sem könnyű! Mi itt vagyunk neked, és mindenben segítünk.

- Akkor hozzátok vissza. –sírt még mindig Harry.

- Azt nem tudjuk. De melletted álunk! –szólt közbe Zayn. Ezek után csöndben ültünk és sírtunk. Hogy fogjuk ezt a halált feldolgozni? Mindannyiunk számára nagyon fontos volt, de különösen Harrynek. Borzalmas érzés lehet elveszteni azt, akit a legjobban szeretsz a világon. Én nem, nem akarom átélni ezt soha! Megérkezett a kórházba Hilary és Mrs. Kingslei is. Miután felvázoltuk neki a helyzetet, ők is sírni kezdtek. Hilary oda rohant Harryhez és hozzá bújt.

- Jól van, cshh. –szólt Harry a kislánynak és simogatni kezdte a hátát.

- Hol van Cat-Catrin? –szipogta a kicsi.

- Bizonyára, valahol az angyalok között –szólt Harry könnyes szemekkel -, és most is téged néz és vigyáz rád.

- De jöjjön vissza!

- Nem tud, sajnos. De itt –mutatott a kislány, majd az ő szívére – megőrizheted emlékét, a szívedben. Mindig ott lesz. Onnan soha, senki nem tudja elvenni tőled.

*Catrin szemszöge*

Majdnem meghasadt a szívem, ahogy Harryt és Hilaryt néztem. Borzalmasan hiányoztak, de tudtam, hogy már nem lehetek velük, nem simogathatom meg Hilary puha arcát, nem ölelhetem át Harryt. Itt fent a legtöbb angyal boldog, hogy az lehet, aki, és arra vigyázhat, akire. De én nem. Nekem ott lent a barátaimmal volt jó. Velük volt teljes az életem. Mikor megtaláltam a helyem a nagyvilágba és megtaláltam az igaz szerelmem, akkor most jött ez a nyavalyás baleset és tessék. Már soha nem leszek boldog, itt legalábbis úgy érzem, nem.

*1 héttel később, Chloe szemszöge*

Ami az elmúlt héten történt, kibírhatatlan volt. Sokat sírtunk, szenvedtünk. Az egyetlen jó hír, amit történt, hogy előkerültek a szüleim, akik nyaralni voltak a rablás idején, de ezzel most nem húznám az időt, a lényeg, hogy megvannak. 

Már túl vagyunk a nehezén. Vagy, lehet, hogy mégsem. Megvolt a temetés, már csak fel kell dolgozni azt, hogy többé nem lesz mellettünk. Valamilyen szinten el kell őt felejtenünk, túl kell lépnünk ezen és szép emlékként gondolni vissza rá. Ez gondoltban is olyan nehezen hangzik, hát még gyakorlatban. Harry teljesen kikészült, nem telik el nap, hogy ne sírna. De ez még a jobbik. A szobája már romokban hever, amit csak tudott szétvert az idegességtől. Mind nagyon aggódunk érte, hogy valami hülyeséget csinál, vagy kárt tesz magában. Szerencsére még nem vett a kezébe se cigit, se drogot, de még csak alkoholt sem. Reméljük, hogy ez így marad. Sokat jár a nevelőotthonba, amiben Catrin lakott. Elég sok időt tölt Hilaryval és sokat jár Catrin szobájába, amely a halála óta érintetlen. Semmit nem dobtak ki vagy ajándékoztak el. Minden a régi. Azonban, van egy kisebb baj. Harry senkit nem enged maga közelébe, az egyetlen akivel beszél, az Hilary. Senki másra nem kíváncsi és alig eszik. Ez ellen sajnos nem tudunk tenni. Nem hajlandó meghallgatni minket, pszichológusról pedig hallani sem akar, pedig ez nem mehet így sokáig.

Az agyrázkódásom miatt még mindig nem járok iskolába, így minden időmet a srácokkal töltöm, együtt próbáljuk feldolgozni a történteket. Támogatjuk egymást, mindenben.

*Catrin szemszöge*

Ez alatt az 1 hét alatt beletanultam minden fontos angyali-dologba, de nem telt úgy el nap, hogy ne sírtam volna, ne gondoltam volna Harryre, vagy ne néztem volna le rá. Utáltam az itteni életem, mert tudtam soha nem lehetek vele. Bár, jobb így, hogy láthatom, de akkor is nagyon nehéz. Ma Alice-val elmentünk Andrewhez, ahogy megbeszéltük még korábban.

- Á, sziasztok! Catrin, gratulálok! Sikerült egyetlen hét alatt mindent megtanulnod, kitűnő! Most már te is őrangyal lehetsz, és mivel ilyen ügyes voltál, választhatsz, hogy kire szeretnél vigyázni. –mondta Andrew. Gondolkodás nélkül rávágtam a választ:

- Harry Styles! –kiáltottam csillogó szemekkel.

- Hm, sejtettem. Tudom, hogy sokat jelent számodra ez a fiú. Nem bánom. Lehetsz az őrangyala. Most nagyon ki van bukva a halálod miatt. Jelenleg az lesz a feladatod, hogy megnyugtasd. Legyél sokat mellette, persze, ő nem fogja tudni, hogy ott vagy, de nagyon figyelj rá. Nem tudom, elég érett vagy-e a feladatra, Harry most kemény dió….

- Menni fog! –mondtam elszántan.

- Értem, ha ilyen magabiztos vagy, sikerülhet. De nagyon vigyázz, gondolom Alice már mutatott néhány trükköt, amit a földön alkalmazhatsz –nézett szigorúan barátnőmre –,de ezekkel óvatosan. Nem fedhetjük fel, hogy vannak angyalok. Nos, nem is húzom az időt, mostantól Harry Styles őrangyala lettél! És most nyomás, menj le hozzá, Alice majd segít és vigyázz rá! Sziasztok.

- Viszlát! –köszöntük egyszerre és elhagytuk az épületet.

- Oké, akkor most lemegyünk a földre! –szól Alice, megragadta a kezem, lehunyta a szemét és erősen koncentrált valamire. Nem kérdeztem semmit, nem akartam zavarni. Egy percen belül a földön voltunk az emberek között.

- Alice, mi van, ha meglátnak? Nem kéne elbújni? –kérdeztem aggódó hangon.

- Te butus! Az emberek nem látnak, attól, hogy mi látjuk őket! Gyere! –megragadta a karom és húzni kezdett Manchester utcáin. Várjunk csak! Miért itt vagyunk, ha Harry Londonban lakik? Nem sokkal később választ kaptam a kérdésemre, ugyanis a nevelőotthonomhoz érve megpillantottam a kocsiját. A „szívem” hevesen verni kezdett. Egy hétig csak egy üvegen keresztül láthattam onnan a magasból, most pedig újra láthatom élőben, bár ő ezt nem tudja. Alice átsuhant a falakon, én pedig utána. Ez nekem még kicsit furcsa volt, nem voltam hozzászokva, hogy csak úgy átmegyek a falakon, de ő ezt teljesen természetesen csinálta. Elérkeztünk a szobámba, ami legnagyobb meglepetésemre ugyan úgy nézett ki, mint a halálom előtt. Semmi nem változott. A ruháim, szekrényem, angyal szobraim, minden érintetlen volt. Majd az ágyra tévedt a tekintetem, ahol ott volt Ő. Harry ott ült magányosan, kezével eltakarta az arcát, válla rázkódott, tudtam, hogy sír. Hirtelen én is teljesen elszomorodtam és belőlem is kitört a sírás. Ott ült velem szemben, de én nem érinthettem meg, nem bújhattam hozzá, nem csókolhattam, nem súghattam a fülébe, hogy mennyire szeretem és, hogy vele vagyok, és soha nem hagyom el. Mindezt nem tehettem, ami még jobban elszomorított. Alice együtt érzően megszorította a kezem, megvárta amíg összeszedem magam, majd magyarázni kezdett.

- Oké, koncentrál Harryre annyira, amennyire csak tudsz. Mivel te leszel az őrangyala, majd fogod tudni, mi jár a fejében és érezni fogod, amit ő érez. Csak egyszer kell nagyon koncentrálni rá, aztán ha sikerül, akkor onnantól már mindig fogod tudni, hogy mire gondol. Gyerünk! –adta ki a feladatot. Bólintottam és nagyon Harryre koncentráltam. Egészen pontosan 3 percig szenvedtem, majd sikerült, amit Alice mondott és tényleg láttam a gondolatait és mindent éreztem, amit ő.

- Sikerült! –jelentettem be, mire ő elismerően bólintott.

- Oké, akkor most már én nem tudok neked segíteni. Itt maradok veled, ha szeretnéd, de most már magadnak kell rájönni mindenre. Ez szabály, innentől nem segíthetek. Vagyis, van amiben igen, de most arra kell rájönnöd, hogyan tudod őt irányítani. Tudom, kicsit ijesztően és bonyolultan hangzik, de ha ráérzel, hidd el, nem az.

- Egy kicsit? –kérdeztem kitágult szemekkel.

- Jó, talán nagyon, de menni fog. Figyelj, ha vissza akarsz jönni az angyalokhoz, akkor koncentrál arra a helyre, ha a földre, akkor pedig a földre, az emberekre. Itt a földön is tudod ezt alkalmazni, ha koncentrálsz egy emberre, vagy helyre, ott teremhetsz. Én, most hagylak fejlődni, ha kellek gondolj rám és jövök. Sok sikert, szia!

- De, Alice! –kezdtem, de addigra már sehol sem volt, klassz. Harry még mindig az ágyon ült. Már nem sírt. Közelebb mentem, mire ő felállt, amitől hátrahőköltem. Elindult felém, mintha látott volna, aminek örültem volna, de nem így volt. Keresztülment rajtam, majd az angyal szobraimhoz lépett. Egy ideig tanulmányozta őket, majd felemelte az egyiket. Hallottam a gondolatát, ami így hangzott:

„Catrin! Mindig is hittél az angyalokban, pedig ha léteznének, akkor most itt lennél velem. Ó, miért, miért hagytál magamra?”

Majd megszakadt a szívem. Annyira el akartam neki mondani, hogy én is angyal lettem, az ő őrangyala, és, hogy mindig vele leszek, de nem lett volna szabad. Azonban ekkor már nem bírtam magammal és megpróbálkoztam az egyik trükkel, amit Alice mutatott.  Erősen koncentráltam arra, hogy beszélni tudjak. Sikerrel jártam, mivel 2 perc után a saját hangom hallottam. Igaz, hogy nagyon halkan, de hallottam.

- Harry! Harry, Catrin vagyok! Én melletted vagyok, hidd el! –suttogtam. Ennyire volt erőm. Mivel még kezdő vagyok, ez nehezen megy, de sikerült! Jaj, igen. Vannak ilyen dolgok, hogy egy kicsit tudok beszélni, vagy szilárddá tenni valamelyik testrészem, ha nagyon koncentrálok. Ezekre a trükkökre célzott Andrew is. Harry megfordult. Ezek szerint hallotta.

„Catrin?! Hol vagy? Á, csak képzelődtem, ő nem lehet velem, mert meghalt. Hacsak, nem lett angyal. Hah, dehogy!” – gondolta Harry. Sejtettem, hogy ez lesz. Nem hisz a fülének, ami érthető, de nem mertem tovább próbálkozni.

Hirtelen érezni kezdtem, amit Harry érez. Szomorú volt, nagyon szomorú. Kínok gyötörték. Részben magát hibáztatja, amiért én meghaltam, mert ő vitt kirándulni. Büntetni akarja magát, ő is meg akar halni, mert abban reménykedik, hogy majd ott fent együtt lehetünk. Nem! Nem szabad hagynom, hogy kárt tegyen magában, valahogy meg kell nyugtatnom őt, fel kell nyitnom a szemét, hogy van miért élnie. De hogy csináljam? Alice! Alice, segíts!

- Mi a helyzet? –teremt mellettem barátnőm.

- Alice, de jó, hogy itt vagy! Tudom, hogy nem lenne szabad, de kérlek segíts! Mit tegyek? Harry magát okolja a baleset miatt, és néha olyan ötlete támad, hogy megöli magát.

- Ne vágj már ilyen fancsali képet! –szólt, mire kicsit megharagudtam.

- Mi? Te ezt nem értheted, Alice, nem tudod, milyen fontos nekem! –már szinte sírtam. Nem hagyhattam, hogy Harry hülyeséget csináljon.

- Ó, hidd el, Catrin, megértelek. Azért is, mert az őrangyalod voltam, és végig tudtam mit érzel, és ugyebár már nem vagyok, de még mindig belelátok 1-1 gondolatodba és érzésedbe. De nem csak ezért tudlak nagyon megérteni, hanem mert velem is ilyen volt. Pont ugyan ez történt velem és Liammal.

- Azzal a Liammal? –csodálkoztam.

- Igen, Liam Payneval. Az X-faktor után történt. Egy koncerten találkoztunk, elkérte a számom, majd minden nap hívott, találkozgatni kezdtünk. Beleszerettem. Szerelmem viszonozta, járni kezdtünk, de nem vállaltuk fel kapcsolatunkat a rajongók miatt. Nagyon szerettem, kimondhatatlanul. Aztán vége lett. –mondta, s a hangja egyre szomorúbb lett.

- Hogy történt?

- Autóbaleset. Ő vezetett. Belénk jöttek, én ott meghaltam, ő túlélte. Ő is pontosan így volt. Véget akart vetni életének, magát hibáztatta. Az őrangyala lettem, és segítettem neki. Próbáltam megnyugtatni, de ez nagyon nehéz volt. Aztán, kerestem neki egy barátnőt, Samanthat. Nehéz volt összeboronálni őket, de végül Liam belátta, hogy én már nem megyek vissza, ezért tovább lépett. Mikor már láttam, hogy boldog és boldogul egyedül is, ott hagytam. Még mindig szeretem őt, teljes szívemből. Gyakran meglátogatom, örülök, hogy boldognak látom, de hiányzik. Hihetetlenül! –nem bírta tovább és kitört belőle a sírás.

- Shh. És Samantha, vele mi lett?

- Még mindig együtt vannak. –szipogta.

- Mi? Én erről miért nem tudok?

- Senki nem tud róla, még a fiúk sem, csak ők ketten, én és most már te is. Titokban tartják, nem sokat mutatkoznak együtt, ezért keveset találkoznak, de mindezek ellenére szeretik egymást és kitartanak egymás mellett.

- Miért titkolódznak?

- Azt, nem szeretném elmondani. Tudod, még éltem teljes szívemből szerettem, emlékét megőrzöm, és bár én tudom, mit miért tesz, ezt úgy érzem nincs jogom megosztani senkivel. Ne haragudj!

-  Persze, semmi. Megértelek, és nagyon sajnálom!

- Nem kell. –törölt le egy könnycseppet az arcáról- Örülök, hogy boldog. Mással. Ha már velem nem is lehet. Szóval, koncentrálj rá, helyes útra kell térítened! Catrin, tudom, hogy nehéz lesz, neked nagyon, de kellene szerezni neki valakit, akivel beszél. Nos, az egyedüli ilyen ember jelen esetben Hilary. Csakhogy, ő egy kislány, akinek nem fog panaszkodni. Az lenne a legjobb, legalábbis számára, hogy kerítesz mellé valakit, aki jó esetben lány, hogy ha vele tud erről beszélni, lassan beleszeressen, és akkor újra boldog lehet. Más utata nem nagyon látok –mondta. Keserűen bólintottam. Tudtam, hogy igaza van, és tudtam, hogy Harry számára is ez a legjobb amit tehetek, még akkor is, ha belül megszakad a szívem. Ezért kínok között visszamentünk az angyalok közé, hogy tanácsot kérjünk Andrewtől.