25. Rész~ A találkozás

Sziasztok! Most valamivel hamarabb tudtam hozni a részt, és ez hosszabb is lett! Nagyon örülnék 4-5 kommentnek, amiben leírjátok a részről a véleményeteket! Köszi! :)
Kellemes Húsvéti Ünnepeket Mindenkinek!♥

*Catrin szemszöge*

Több órás forgolódás után végül sikerült elaludnom, de akkor is Harryről álmodtam. Az álmom arról szólt, hogy találkoztunk, de ő elutasító volt, majd vitatkozni kezdtünk, és kinyögtem neki véletlenül, hogy Catrin vagyok, ő valamilyen oknál fogva elhitte, közeledett felém, megsimította az arcom, de mire megcsókolt volna, addigra köddé váltam, mert ugye felfedtem a titkom, ezért végül a pokolra kerültem, Harry pedig ezért öngyilkos lett. Hát, mit mondjak, nem volt kellemes éjszakám.

Éppen ezért reggel nyúzottan keltem fel. És napközben sem hagytak békén. Ahogy felébredtem bejött egy orvos, 2 nővérrel.

- Jó reggelt! –köszönt az orvos –Hogy érzi magát?

- Üdv. Kellemesen, bár 1-2 helyen fáj a karom és a lábam. –válaszoltam, hisz mégsem mondhatom, hogy makkegészséges vagyok.

- Értem. Részt kell vennie pár vizsgálaton, de ha minden jó lesz, akkor 1 hét múlva akár haza is mehet.

- De, a szüleim?

- Khm. Sajnos, ők nem élték túl a balesetet. A londoni gyermekotthonba kerül, mert nem találtunk meg egyetlen személyes hozzátartozóját sem.

- Mert nincs. De.. muszáj Londonban élnem? Szívesebben költözném Manchesterbe.

- Miért?

- Mert…sok kedves emlék köt oda, sokat jártunk oda a szüleimmel, mikor még éltek. –mondtam és kitört belőlem a sírás. Mégsem ülhetek csak úgy, mintha semmi sem történt volna, hisz meghaltak a szüleim, akiket nem is ismertem, de akkor is.

- Rendben kedvesem. Nyugodjon meg. Ha úgy kívánja, akkor lakhat Manchesterben. Fél óra múlva visszajövünk, és megkezdődnek a vizsgálatok. Addig nyugodjon meg, kérem. –szólt a nővér, és mind a hárman elhagyták a termet. Letöröltem az álkönnyeim, és csak feküdtem. Hogy miért akarok inkább Manchesterben élni? Miért hagyom itt Londont, amikor itt nagyobb az esély, hogy összefutok Harryvel, vagy bárkivel az 1Dből? Azért, mert én ott nőttem fel. Nem akarok elszakadni a régi otthonomtól. Ha már lehetőségem nyílt visszajönni az emberek közé, emberként, akkor nem akarok új helyen lakni. Azon kívül, ott van Hilary, aki bár ebben a testben nem ismer, de én tudom, ki ő, és törődnöm kell vele. És Harry. Tudom, hogy sokat jár oda. Mivel még hallom a gondolatait, tudom, hogy még egy jó ideig fog is járni a szobámba. Így könnyebben találkozhatok vele. Bár Eleanorról nem tudok semmit, lehet, hogy néha még benéz, így vele is alkalmam adódhat beszélni. Végül ott a zongorám. Tudom, ez annyira nem fontos, de már annyira szeretnék megint játszani rajta.

Az orvos fél óra múlva visszajött. Az egész délelőtt ráment a vizsgálatokra, de végre végeztünk. Azt mondták, délutánra a legtöbb eredmény kész lesz, addig pihenjek. Hurrá, ez azt jelenti, hogy feküdhetek egyedül a kórteremben. Végül az egész délutánt végigaludtam.

- Jól aludt? –jött be az orvos mosolyogva.

- Igen. Megvannak az eredmények?

- Igen. Az összes meglepően jó lett, ezért ha nem bánja, nem tartjuk bent magát fölöslegesen, hanem 2 nap után hazaengedjük.

- Ez remek hír!

- Igen. Ez alatt a 2 nap alatt elintézzük, hogy a manchester-i nevelőotthonban lakhasson.

- Köszönöm.

- Igazán nincs mit. Tehetek Önért valamit?

- Nem, köszönöm. Bár valaki jól jönne, aki nem hagyja, hogy éjjel unatkozzak- nevettem el magam.

- Ebben sajnos nem tudok segíteni. De majd szólok pár nővérnek, hogy ha van egy kis ideje, nézzen be. Most megyek. Holnap még benézek. Viszlát!

- Viszlát!

*2 nap múlva*

- Rendben. Akkor elviszem magát Manchester-be, csak átöltözöm. –mondta a kezelőorvosom. Minden vizsgálatot elvégeztek, és elmehetek a kórházból, csakhogy nincs mivel, ezért felajánlotta az orvosom, hogy elvisz.

- Tényleg nagyon köszönöm! Nem is tudnom, mi lenne velem maga nélkül! –mondtam hálásan, mire csak bólintott. 5 perc múlva elindultunk Manchesterbe, ahol megkezdhetem az új életem.

*Manchesterben*

- Köszönöm szépen még egyszer! –mondtam és kiszálltam az autóból.

- Igazán nincs mit! Bent már várnak, mindent lebeszéltem a nevelőotthon igazgatójával. Remélem szép életed lesz itt! Minden jót! –köszönt el az orvos, majd elhajtott. Ekkor jöttem csak igazán rá, hogy igen, tényleg, újra élek! Itt vagyok a régi otthonom előtt. Ahogy belépek megláthatom majd az ismerős gyermekarcokat a folyosón, találkozhatok Hilaryval, Mrs. Kinglei-vel, és egy kis szerencsével, Harryvel is, ugyan is itt van. Vettem egy nagy levegőt, majd benyitottam a nagy kapun, és bementem az udvarra, majd az otthonba.

- Hahó! –szóltam félénken. Furcsa érzés volt újra belépni ezen az ajtón, amelyen előző életemben annyiszor beléptem. Beleszagolni a levegőbe, amibe anno annyiszor szagoltam. Meglátni egy kedves gyermekmosolyt, amit már annyiszor láttam itt. És szemben állni egykori nevelőmmel, akivel annyiszor beszéltem már, ő mégsem ismer fel, és nem is fog, és nem is szabad felismernie. Számára én idegen vagyok, és bár én pontosan tudom, hogy ki ő, nem mondhatom ki, hogy hiányzott, hogy igen, Catrin Swam vagyok, hogy vissza szeretném kapni a régi életem, de nem tehetem, nem. Mindezt nekem nem szabad.

- Segíthetek? –kérdezte Mrs. Kingslei mosolyogva.

- Igen, Cat…izé, a nevem Angela Frey. A kezelőorvosom már beszélt magukkal, én is az otthon gyermeke leszek. –hebegtem össze- vissza. Huh, nem sok hiányzott, hogy Catrint mondjak. Juj, ezzel vigyáznom kell!

- Öm, nos igen. Már tudom, ki vagy! Gyere, megmutatom a szobádat. –bólintottam, és elindultunk arra, amerre a régi szobám volt. A régi ajtóm nem volt nyitva, ahogy Hilaryé sem. Teljesen gondolataimba merültem, végül Mrs. Kingslei megállt egy szoba előtt. –Íme, itt az új szobád. Használd egészséggel. Nincsenek ruháid, de adunk pénzt és elmehetsz venni magadnak, mert fog kelleni. –bólintottam, majd beléptem az új szobámba. A nevelőm magamra hagyott, én pedig lezuhantam az ágyra. Annyira idegen volt számomra ez a hely, ez a szoba. Én nem itt nőttem fel, hanem egy másik helységben, ugyan ebben az otthonban. Nem panaszkodom, remek, hogy esélyt kaptam, hogy újra ember legyek, de én a régi életemet szeretném! A régi barátaimmal, a régi ismerősökkel, a régi szobámmal, ruháimmal, mindennel! Akaratlanul is sírni kezdtem. Bennem volt a tudat, hogy már soha nem lesz semmi a régi. Még akkor sem, ha összebarátkozok Harryvel. Nem. Ugyan az már soha, de soha nem lehet. Tudom, bele kell törődnöm, és minden erőmmel arra koncentrálni, hogy sikerüljön belopni magam Harry szívébe, de úgy érzem időre van szükségem. Időre, hogy ezt az egészet feldolgozzam. Már csak kevesebb, mint 1 évem van. Sírásom zokogásba ment át. Hangos voltam, de képtelen voltam megnyugodni. Hirtelen hangokat hallottam a folyosóról, ahogy valaki közeledik a szobám felé. Próbáltam összeszedni magam, de nem jártam túl sok sikerrel. Gondoltam, majd arra fogom a bánatom, hogy hiányoznak a szüleim.

Már nagyon közel volt az illető az ajtómhoz. Halkan kopogott, és egyből benyitott. Szemem fátyolos volt a könnyektől, de még így is nagyon jól láttam…Őt.

Harry Styles nézett rám gyönyörű smaragdzöld szemeivel. Ott állt az ajtóban, egyenesen velem szemben. Kócos göndör fürtjei kuszán a szemébe lógtak, szemében bánatot láttam. Végig néztem rajta tetőtől talpig. Laza, fehér rövid ujjút viselt, farmerral. Semmi különös nem volt rajta, engem mégis megbabonázott.

Már annyiszor elképzelem, milyen lesz őt újra látni, úgy, hogy ezúttal ő is lát engem. Annyiszor eljátszottam a gondolattal, mit fogok majd neki mondani, mikor először látom, most mégsem jött ki egyetlen hang sem a torkomon. Kimondhatatlanul szerettem volna oda szaladni hozzá, megölelni, megcsókolni, a fülébe suttogni, hogy mindenné jobban szeretem, hogy én vagyok Catrin, és soha egy percig sem hagytam őt el, mindig vele voltam, akkor is, amikor ő nem látta. Nem tehettem. És ez bántott a legjobban. Hogy ő soha, de soha nem tudhatja meg, hogy ki is vagyok én valójában. Ahogy ezt így mind végig gondoltam, újból kitört belőlem a sírás. Még a tudat sem nyugtatott meg, hogy itt van velem egy szobában Harry. Hisz, mit tudtam volna tenni? Kérdezzem meg, hogy mit keres itt? Hívjam be, vagy mi? Csak abban reménykedtem, hogy nem hagy itt egy bőgőmasinát. Tudom, hogy olvashattam volna a gondolataiban, de nem akartam. Most nem. Arcomat tenyerembe temettem, könnyeim patakokban folytak.

Egyszer csak meleg kezeket éreztem derekamon. Először megijedtem az érintéstől, hisz már elszoktam ettől az érzéstől, aztán ijedségem meglepődöttségbe váltott át. Felnéztem, és tekintetem összetalálkozott Harryével. Szemem könnyes volt, ezért kicsit homályosan láttam. Harry kifésülte az összetapadt hajtincseket az arcomból, és kitörölte a könnyet a szememből.

- Mi a baj? –kérdezte kissé rekedtes hangján. Ez a hang…. Amire fél évet kellet várnom, hogy újra halljam. Fél éve nem szólt hozzám ez a rekedtes, mégis selymes hang. Fél éve nem hallottam, mégis bennem élt, és soha nem ment ki fejemből egy percre sem.

- Én-én –szipogtam.

- Ssh. Nyugodj meg, utána mindent elmondasz! –húzott magához még jobban. Karjaiban teljesen biztonságban éreztem magam. Ez az, amit annyira hiányzott nekem fél évig! Harry ölelő és biztonságot nyújtó karjai. Még egy ideig szipogtam, ő közben hajamat simogatta. Olyan jó érzés volt újra vele lenni. Ez az érzés leírhatatlan. Egy pillanatra teljesen elfelejtettem, hogy ki is vagyok perpillanat én. Nem érdekelt, hogy ő azt sem tudja, hogy ki vagyok, hogy ő most gyakorlatilag egy számára idegen lányt ölelget, akihez semmi, de semmi köze sincs. Csak élveztem a pillanatot, amíg tart. A pillanatot, amelyre már oly sokat vártam. Mikor sikerült többé-kevésbé megnyugodnom, gyorsan kifújtam az orrom, majd leültem vele szembe az ágyon. Kedvesen rám mosolygott, majd újra megkérdezte:

- Mi a baj? –nem tudtam felelni. Mit mondjak? Hogy azért, mert nem mondhatom el neki, hogy én vagyon Catrin, és mennyire szeretem. Ezt ugye nem lehet. Akkor zúdítsak rá egy halom hazugságot, hogy mennyire fáj a szüleim halála? Nem jó hazugsággal kezdeni egy kapcsolatot. Mégsem tehettem mást, bár először próbáltam kerülni a témát.

- Semmiség. –mondtam.

- A semmiségért nem szoktak így zokogni emberek. Persze, nem erőltetem, hisz nem is ismerjük egymást. –szólt kedvesen, majd az ajtó felé vette az irányt.

„Nem fogja elmondani, én pedig nem faggatom. Akkor megyek, minek maradjak?” –hallottam Harry gondolatát. Meg kellett akadályoznom, nem hagyhat egyedül! Nem, azt nem élném túl!

- A nevem Angela, Angela Frey. –mondtam halkan, hogy csak ő hallja. Na, nem mintha más is lett volna a szobában.

- Harry Styles. –mondta meg ő is a nevét, mire csak elmosolyodtam.

- A szüleim miatt sírtam. Meghaltak néhány napja egy autóbalesetben. Én is velük utaztam, de csak én éltem túl. –mondtam. Láttam rajta, hogy megrémítették a hallottak. Leült mellém, és vigasztalóan megsimogatta a karom.

- Tudom milyen érzés, elveszteni valakit, akit nagyon szeretsz! Én is átéltem!

- Elmeséled? –kérdeztem félénken. Nem akartam tolakodónak tűnni, de gondoltam ez jó alkalom arra, hogy együtt legyünk, és beszélgessünk. Sőt, legalább az ő szemszögéből és átélhetem a történteket.

- Nem is tudom…. –habozott. Könyörgően néztem rá, mire elmosolyodott. –Neked nem lehet ellenállni! Na jó. Tudod, volt egy lány, Catrin. Ő is itt lakott ebben a nevelőotthonban. Amikor legelőször találkoztunk, nos, annak nem lett semmi jó vége, akkor még volt egy elég hisztis barátnőm, akivel jól összekapott. Kezdetben utáltuk egymást, majd én szakítottam a barátnőmmel, mert rájöttem, hogy én Catrint szeretem. Ő viszonozta érzéseim, de nem akartuk elsietni a dolgokat, mert akkor még alig ismertük egymást. Viszont rájöttünk, hogy nem bírjuk ki egymás nélkül, ezért aztán járni kezdtünk. Ám a kapcsolatunk nem volt zökkenőmentes. Sokszor összekaptunk dolgokon, miközben kimondhatatlanul szerettük egymást. A viták vége mindig békülés lett, szerencsére. Aztán, valamikor június közepén elvittem Párizsba egy rövid kirándulásra. Az volt a kapcsolatunk legszebb napja. –mesélte. Láttam rajta, ahogy pörgeti maga előtt a múlt eseményeit. Én is ezt tettem. Bármilyen régen is volt az már, soha nem felejtem el a gyönyörű perceket, amiket együtt töltöttünk. Hirtelen a nyakához kapott, amin lógott egy nyaklánc, amit eddig észre sem vettem. Nem hittem a szememnek! Az a puzzle-s nyaklánc volt rajta, amit még én vettem neki Párizsban.

- Azt tőle kaptad? –kérdeztem remegő hangon.

- Igen. Párizsban vette nekem. Neki is volt egy. Azt is mindig magamnál hordom. Itt is van –mutatta fel a másik részét, amit én hordtam régen. –Szóval, vissza a történethez. Eddig volt minden szép, és jó. Aztán, mikor hazaindultunk, a gépünk lezuhant. Magángép volt, a pilóta már ott a helyszínen meghalt. Rajta kívül még Catrin és én utaztunk azon a gépen. Minket kórházba szállítottak, engem megműtöttek, ő kómába esett, majd meghalt. –könnycsepp gördült végig az arcán, és én is elérzékenyültem, de nem kezdhettem el sírni. Erősnek kellett lennem. Bátorítóan megfogtam a kezét, és közelebb ültem hozzá. –Meghalt…. Ő volt életem szerelme, de már nincs itt velem. Nincs mellettem, és már soha, de soha nem is jöhet vissza hozzám! –kész, vége, kitört belőle a sírás.

- Biztos vagyok benne, hogy valahonnan fentről figyel rá!- próbáltam nyugtatni. –Hidd el, veled van. Ott van mindig melletted, és ott is lesz! Lélekben soha nem hagy el! –mondjuk, ez részben igaz. Mindig mellette voltam, és még most is mellette vagyok, nagyon közel hozzá, bár ő ezt nem tudja. Akaratlanul, de belőlem is kitört a sírás. Persze, én nem zokogtam úgy, mint ő, csak megkönnyeztem, majd oda bújtam hozzá. Megölelt. Egyáltalán nem így képzeltem az újra találkozást vele, de meg kell, hogy mondjam, nagyon jó volt. Mikor már kicsit megnyugodott, próbáltam terelni a témát.

- Itt élsz Manchesterben?

- Nem. –felelt. –Londonban lakom.

- És milyen gyakran jársz ide? Catrin miatt jössz a nevelőotthonba?

- Igen. Elég gyakran. De most ideiglenesen itt lakom, egy hotelban, mert London innen elég messze van, de képtelen vagyok itt hagyni ezt a helyet. Itt minden Catrinra emlékeztet, mintha újra velem lenne.

- Értem. –bólintottam. Ez után hosszú beszélgetésbe kezdtünk.

*Az események Harry szemszögéből*

Itt van ez a lány, akivel már órák óta beszélgetek. Akit hasonló megpróbáltatások értek az életben. Aki szintén elvesztette szeretteit. Aki teljesen át tudja érezni a fájdalmam. A lány, aki rávett arra, hogy végre valakivel őszintén beszélgessek a baleset óta. Egészen ez idáig senkinek nem tudtam így megnyílni. Senkivel nem beszéltem az érzésemről, egészen mostanáig. Senkinek nem tudtam elmondani, hogy pontosan milyen érzések kavarogtak bennem a balesetkor, mikor Catrin meghalt.

Ez a lány annyira más. Pontosan nem tudom megmondani, hogy miben, de érzem, nem olyan, mint a többi, akikkel eddig beszéltem. Persze Catrinnél nem jobb. Egyszerűen csak, a szép hosszú szőke haja, gesztenyebarna szeme... Ez már magában elvarázsolt, hisz a szőkék általában kék szeműek, de ő nem. A hangja, a mosolya, ahogy beszél…mesés. De vajon miért hozott vele össze a sors? Mit akarnak? Én még mindig Catrint szeretem, és őt is fogom. Angela csak a barátom lehet. Egy nagyon jó barátom. Soha, senki nem tud majd Catrin helyébe lépni. Nem! Mégis, olyan furcsa érzés kerített hatalmába, mint még soha. Ahogy vele beszélgetek, érzem, hogy teljesen megnyugszom, kikapcsolok, és nem gondolok folyton folyvást Catrinre. Talán, jobb is így. Ő már úgysem lehet velem, de emléke benne él a szívemben. És bár tudom, őt már nem kaphatom vissza, mégsem adom másnak a szívem…, nem, egy ideig még nem!