33. rész~ A végső búcsú

Sziasztok! Iszonyatosan szégyellem magam, hogy ennyit késtem, és remélem, hogy ilyen többé nem lesz!! Remélem, hogy tetszeni fog a rész, igyekeztem jóra megírni! Még egyszer bocsii!! :S

Reggel, mikor kinyitottam a szemem csalódtam. Titkon azt reméltem, hogy Harry megint ott ül majd az ágyam szélén, de nem így lett. A szobám üres volt, csak én voltam benne. Most már teljesen biztos voltam abba, hogy Harry elfelejtett. A falon lévő óra delet mutatott. Nem csodálom, hogy eddig aludtam. Az elmúlt napok teljesen kimerítettek. Hátamra feküdtem, és néztem a fehér plafont. Takaróm lerúgtam magamról, majd kis idő után visszahúztam magamra. Ezt többször is megismételtem. Egy szóval: szenvedtem. Kínzott a tudat, hogy nem jelentek számára semmit, a tudat, hogy egyre fogy az időm, és nem fogom tudni meghódítani a szívét. A tudat, hogy küzdenem kell érte, de nincs fegyverem. A tudat, hogy elvesztem. Hiánya percről percre elviselhetetlenebb lett. Hiányzott. Hiányoztak az együtt töltött percek, ölelései, csókjai, a teste, a bőrének illata, a szeretete, ahogyan törődött velem, anno. Fájt, hogy ezt már nem élhetem át, mert egy hang azt súgja belül, hogy nem lesz rá esélyem. Addig kínlódtam, még végül újból álomba merültem. 

Mikor felébredtem már nem sütött be a nap az ablakomon át, és nem hallottam a madarak csicsergését. Felkattintottam az éjjeli lámpám, ami fénye először nagyon zavarta a szemem, ezért csak hunyorogva tudtam az órára nézni. Éjjel 11 óra. Annyit aludtam, hogy már képtelen voltam lehunyni a szemem. Bár végig aludtam a napot, mégis úgy éreztem, hogy nincs semmi, de semmi erőm. Testem nehéznek tűnt, de a fájdalom, amely a szívemet nyomta, még nehezebbnek bizonyult, mint a testem. Nagy nehezen erőt vettem magamon, és kivánszorogtam a fürdőszobába. Lezuhanyoztam jéghideg vízzel, bár nem sokat használt. 4 napja nem ettem, de nem voltam éhes. Tudtam, hogy nagyon rossz, hogy nem eszek, és ahogy elnéztem magam le is fogytam, mégsem tudtam rávenni magam, hogy egyek, valamint az éjszaka közepén nem tanácsos kimenni enni egy nevelőotthonban. A zuhanyzás után erőtlenül visszadőltem az ágyamba, magamra húztam a takarót, és csak ültem. Azon tanakodtam, hogyan tovább. Megvárjam, míg eszébe jutok, vagy keressem én? Vajon ő hogy élte át az eseményeket? Ki az ő szemében a rossz? Én, amiért köszönés nélkül léptem le, vagy ő maga, amiért el sem búcsúzott, oda sem jött hozzám? Nem tudom, nem tudhatom. Elővettem a telefonom, reméltem, hogy küldött egy SMS-t, csak nem hallottam a pittyogást, vagy hívott, csak épp aludtam. Félve rápillantottam a kijelzőre. Semmi. Az ég világon semmi nem jött tőle, sem mástól.

- Szia! –hallottam egy roppant ismerős hangot suttogva köszönni.

- Szia. –néztem fel a telefonból Tomra.

- Jól vagy?

- Testileg? Igen, sikerült kipihenni az elmúlt napok stresszét, bár napok óta nem ettem, ami nem sok jót jelent.

- És lelkileg? –mosolyodott el. Nagyot sóhajtottam, mire leült mellém az ágyra. Fejét vállának hajtottam. Nem kellett sokat mondanom. Tudta, hogy pocsékul vagyok. Teljesen kikészültem.

- Mit csináljak?

- Fogalmam sincs. Én már nagyon régen voltam ember. Teljesen elszoktam az efféle helyzetektől, hogy milyen az, ha fáj a szív.

- Az angyalok nem lesznek szerelmesek?

- De, lehetnek. Csak én még nem voltam. Már elfelejtettem, milyen csalódni, vakon remélni, majd összetörni. Tudod, ez részben jó, hisz nem szenvedek. De a boldog perceket sem élem át. Milyen ha szeretsz valakit, és ő viszont szeret téged. Már nem tudom. És ez hiányzik. De nincs mit tenni…

- Tényleg! Még meg sem köszöntem, amit értünk tettél!

- Mikor eloldoztam a kezed és lábad? Semmiség. Kár, hogy nem használt.

- Azért köszönöm. Amúgy, miért jöttél?

- Hogy jobb kedvre derítselek. Gondoltam jól esne egy barát, és tudom, hogy itt az emberek között senkire nem számíthatsz, ezért jöttem én. De ha szeretnél egyedül lenni, elmehetek.

- Ne! Kérlek maradj! Bár kiskoromban megszoktam a magányt, most mégis elviselhetetlennek tűnik. Borzalmas úgy élni, hogy senkid nincs az életben. Lehet, hogy ennek az egésznek így semmi értelme. Miért is jöttem vissza? Lehet, hogy ha maradok, akkor mára már én is túlléptem volna a múlton….

- De Harry nem. Őt te téríteted észhez. Ezért már megérte lejönnöd.

- Tudom. Csak most nekem a legrosszabb. És még egy ideig nem is mehetek el.

- De.

- Tessék?

- Van rá mód. Mivel az, aki miatt lejöttél, azaz Harry, nem lett beléd egy kicsit sem szerelmes, ezért szerintem van esélyed.

- Gondolod?

- Ha szeretnék, utána járok a dolognak, és visszajövök.
- Köszönöm. De ne most! Még ne menj! Maradj. Nem akarok megint egyedül lenni.

- Aludj! Holnap lehet, hogy váratlan vendéged lesz! –szólt sejtelmesen, majd eltűnt.

- Mi? Tom! Váratlan vendég? Mégis ki? –tettem fel a kérdéseket, de nem jött válasz. Kitől jött volna? Itt hagyott. Azt mondta, aludjak. Aha, és mégis hogyan, ha ilyeket mondott? Hirtelen egy enyhe fuvallat járta át testem. Mikor észbe kaptam már azt éreztem, hogy a szempilláim nehezednek, és a szemem becsukódik.

„Tom volt” –gondoltam magamban, hisz tudtam, hogy az angyaloknak van olyan képességük, amivel álomba merítik az embereket. Ez után szép lassan elnyomott az álom.

*Reggel*

- Angela! Angela, ébredj! –hallottam egy édes hangot, és éreztem, hogy egy puha tenyér simul arcomhoz, és simogat. Lassan kinyitottam a szemem, és megláttam Harryt.

- Mit keresel itt? –kérdeztem kómásan, majd felültem az ágyon.

- Búcsúzni jöttem. –hajtotta le a fejét. Na, erre a mondatra kipattantak a szemeim, és minden álmosság kiszállt belőlem.

- Mi??

- Ne ijedj meg! –mosolygott halványan. –Turnézni megyünk a bandával. Fél éves turnénk lesz, holnap itt adunk koncertet, majd körbe járjuk Angliát, utána pedig Európa egyes városait látogatjuk meg.

- Harry, kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Miért csinálod ezt velem?

- Mégis mit?

- Játszadozol velem! Amikor megismerkedtünk eltűntél, hetekre, pedig megígérted, hogy jelentkezni fogsz! Tudod, miket éltem én át? Nem, honnan is tudhatnád! És most is! A rendőrségen mindenki téged ünnepelt, ami szép és jó, de velem nem törődtél. Nem jöttél oda elköszönni, nem kérdezted meg, hogy vagyok. Utána sem jelentkeztél, most pedig beállítasz, elköszönni, hogy fél év múlva majd talán, látjuk egymást. Kösz. És mi van Taylorkával? Miért tőlem búcsúzol? Ki vagyok neked? Nem értelek. Mondanám, hogy barátok vagyunk, de szerintem a barátság azért többről szól. Persze, jól esik, hogy ide jössz, de nagyon elegem van már abból, hogy játszadozol velem. Mikor kell valami, vagy unatkozol, esetleg nincs kivel dumálni, akkor jó vagyok én is, de amúgy rám sem nézel. –hadartam hisztérikusan. Ekkor hatalmas fény borította be a szobám, Harry megfagyott, és megjelent Tom. –Hogy kerülsz ide? Mi történt Harryvel?

- Nyugodj meg, nincs baja, megdermesztettem, hogy ne hallja, amiről beszélünk. Catrin, kérlek, ülj le….

- Mi? Mi a baj?

- Csak ülj le. Sokkoló lesz, amit mondani fogok.

- Tessék, mi van? –rogyodtam az ágyra.

- Nem jöhetsz vissza az angyalok közé, idő előtt..mégpedig azért..mert…Catrin…

- Nyögd már ki! –tördeltem az ujjaim. Tom vett egy nagy levegőt, kifújta, majd végre kibökte:

- Catrin, terhes vagy, Harrytől! –a hír hallatán az ütő is megállt bennem. Nem akartam hinni a fülemnek. Sokkos állapotba kerültem. Megrémültem. Nem lehetek terhes..nem..ez lehetetlen, nem szabad, hisz ha Harry nem szeret belém, akkor én elmegyek..és…Nem, a többibe már bele sem mertem gondolni.

- Ez biztos? –kérdeztem hosszú idő után remegő hangon.

- Teljesen.

- De, mégis hogy történhetett? És mikor?

- Emlékszel a születésnapodra? Aznap este keményen berúgtál, és ő sem volt józan. Akkor jött össze a dolog, csak sajnos nem szerelemből.

- Tényleg! Erről viszont semmi emlékem, minden kiesett. Csupán annyi maradt meg, hogy megcsókolt. Uram Isten! Most mi legyen?

- Szerintem mondd el neki. Akkor lehet, hogy melletted maradna, és a kényszer átalakulna szerelemmé. Nem?

- Nem. Erről szó sem lehet. Nem láncolhatom őt magamhoz. Tom, Harrynek nem szabad erről tudnia. Az a banda kárára is mehet. Nem. Most úgyis elmegy turnézni. Aztán..majd lesz valami.

- Tedd azt, amit jónak látsz! Szedd össze magad, mert hamarosan mennem kell, és akkor Harry már nem lesz megdermedve.

- Oké, még egy perc. –gyorsan letöröltem a könnyeim, kifújtam az orrom, és próbáltam erős, határozott lánynak látszani, még ha belül teljesen össze is voltam törve. –Kész vagyok. –jelentettem ki, Tom bólintott, majd füstté vált, Harry pedig újból mozogni kezdett.

- Ha-Harry…- kerestem a szavakat –menned kellene. Készülni kell a turnédra. Köszönöm, hogy bejöttél elköszönni, tényleg. –lány hangom meglepte, hisz mikor utoljára hozzá beszéltem, épp ordibáltam.

- Kérlek, ne haragudj. Fél év múlva az első dolgom lesz eljönni hozzád! Ígérem!

- Ne, csak ezt ne. Ne ígérj semmit, kérlek, mert ha nem tartod be, csak csalódok. Különben is- vettem durvábbra, mert ráébredtem, hogy én már soha nem beszélhetek, vagy találkozhatok vele, hisz terhes vagyok, TŐLE! -, én már nem akarok veled találkozni, soha többé. Köszönöm a szép pillanatokat, perceket, amiket együtt töltöttünk. Köszönöm, hogy része voltál az életemnek. Köszönöm, hogy valahányszor megbántottál, megerősítettél. Köszönöm a könnyeket, amelyeket te okoztál. Köszönet a mosolyokért, amelyek neked szóltak. Köszönöm, hogy itt voltál, de ennek most itt vége. –ahogy ezt végig mondtam megjelent mindkettőnk arcán az első könnycsepp, amit még sok követett. Szóra nyitotta a száját, de visszaszívta, amit akart, majd végül csak szomorúan ennyit kérdezett:

- Miért?

Elkeseredve, borzasztóan szomorúan megráztam a fejem, majd lehajtottam. Smaragdzöld szemeibe nézve hatalmas bánatot véltem felfedezni, de nem tehettem mást. Neki ez lesz a legjobb. Most még fáj, mindkettőnknek, de idővel jobb lesz. Elém lépett, puszit nyomott a fejemre, kisé magához húzott, és átkarolt. Kezeim mellkasán pihentek, fejem a vállába fúrtam. Ez az egész csak egy rövidke pillanat volt, de akkor, ott azt kívántam, bár örökké tartana, és bár ne kéne ezt tennem. Elengedett, majd az ajtóhoz ment lehajtott fejjel. Még egyszer, utoljára visszanézett rám, könnyeit letörölte, de újabb cseppek gördültek le arcán, és kilépett az ajtómon, és ezzel együtt az életemből. Fájdalmasan ültem le a földre, és keservesen sírtam.

*Kívülálló szemszöge*

Ahogy Harry kilépett az ajtón becsukta maga mögött, majd nekidőlve leült a földre, mint bent Catrin. Mindketten sírtak, majd egyszerre, alig hallhatóan megszólaltak. Hangjuk keserves volt, és halk. Senki nem hallotta őket, és ők sem egymást. Csak egyetlen szót suttogtak, egyetlen egyet: Szeretlek.

32. Rész~ Mindenki megérdemel egy második esélyt!

Sziasztok! Köszönöm a sok-sok türelmet! Itt a következő, jó olvasást! :)

Két teljes nap és éjjel voltunk bezárva a raktárba. Nem volt kellemes. A levegő már olyan fülledt volt, hogy csoda, hogy még nem fulladtunk meg. Enni alig kaptunk, aludni természetesen alig aludtunk. A két nap alatt egy percre sem hagytak minket egyedül. Hol az egyik, hol a másik, de mindig volt bent valaki. Tom nem tudott segíteni, egyedül pedig képtelenek voltunk kiszabadítani magunkat. Nem maradt másunk, csak a remény. A remény, hogy elkezdenek keresni, és meg is találnak.

- Mégis meddig akarnak itt tartani? A rendőrség már biztos keres minket! –szóltam oda az aktuális őrnek.

- Nyugi, kislány. Itt a rendőrség nem talál meg. Vagy ha igen..akkor már nem élve. –összerezzentem. Mégis mit akarnak velünk tenni?

- De..miért rabolták el Harryt? Mit ártott maguknak?

- Kislány, ez nem rád tartozik.

- De így ok nélkül tartanak itt. Valami okot mondjanak!

- Jó, figyi, azért mert a főnök fia is indult az X-Factortban, de Harry Styles miatt nem került be. Amikor alkották a csapatokat, akkor ő kimaradt, a zsűri közte és Harry között vacilált, és Harry jutott be. Aztán, amikor Manchesterben volt az a verseny, akkor a One Direction volt a zsűri. Na, ott a lánya indult, és nem juttatták tovább. Ezért meggyűlölte a One Directiont, és úgy döntött, hogy tönkre teszi, és mivel Harry már úgy is a begyében volt, ezért őt raboltuk el. Te pedig fontos vagy neki, ennyi. Különben- nézett rám -, neked nagyobb esélyed van, hogy túléled. A főnök csak azt akarja, hogy Harry szenvedjen.

- K-ki a főnök? –kérdeztem remegő hangon.

- A másik férfi, akivel felváltva őrködünk, George.

- Kérem! Engedjen el minket!

- Nem.

- De maga miért csinálja ezt? Magának nem ártottunk, vagy igen?

- Nem. Viszont George tett nekem egy óriási szívességet, és így kell viszonoznom. Ha nem teszem, bántani fogja a családom, de azt nem hagyhatom.

- Ezért így most segít kicsinálni minket. –szipogtam. –De mi van, ha elkapják, és lebukik, akkor börtönbe kerülhet! –néztem rá komolyan. Mivel nem válaszolt, ezért folytattam. –Miért nem enged el minket, és költözik el a családjával messzire innen, ahol új életet kezdhet? Távol Georgetól, Manchestertől, mindentől?

- Nincs pénzem. –mondta teljesen megenyhülve- ezért a munkáért pénzt kapok. Nem is keveset, akkor majd elmegyek, hogy többé ne tudjon zsarolni. Bár… - elgondolkodott –nem éri meg menekülni előle. Ha bevadul mindenre képes, megtalálna.

- Van gyermeke? –kérdeztem kedvesen.

- Honnan veszed?

- A hangjából. Érzem, hogy félti őket, és nem akarja elveszíteni, ezért ha George füttyent, maga megy, csak hogy óvja őket. –már épp válaszolni akart, mikor George rontott be.

- Itt a zsaruk, nyomás! –kiáltotta, rám mutatott, ő felrángatta Harryt, és ráncigálni kezdte az ajtó felé. –Mire vársz? –förmedt a másik férfira, akinek nem is tudom a nevét.

- Mi lenne, ha elengednénk őket, és békében élnénk?

- Megőrültél?! Tartozol nekem, szóval jobb, ha nem ellenkezel. Hozd! -biccentett felém. Egy másodpercig még habozott, de aztán kis gondolkodás után megragadta a karom, bocsánatkérően rám nézett, majd kiráncigált, és futni kezdett velem, bedobott egy fekete autóba, Harry mellé. Ő beszállt előre, és elhajtottunk. Az autó gyorsan ment, így mi jobbra-ballra dőltünk.

- Ki kell jutnunk innen! –mondtam.

- Tudod, nagyon hasonlítasz Catrinre. Lehet, hogy ezért is vagy nekem fontos.

- Mi? Ezt hogy érted? –döbbentem le. –Különben is, hogy jön ez most ide?

- Úgy jön ide, hogy bevallom: félek. Félek, hogy nem éljük ezt túl, de még ezt el kellett neked mondanom!

- Harry, túl fogjuk élni!

- Ugyan! A rendőrök már megtaláltak volna, hisz hívtad őket, elmondtad, hol vagyunk, de 2 napig nem jöttek, csak ma. Most viszont száguldozunk kitudja, hova. Sajnálom!

- Mégis mit?

- Hogy miattam vagy most bajban.

- Nem a te hibád!

- De.

- Nem, Harry. Erről senki sem tehet. Az, hogy te tehetségesebb vagy, és továbbjutottál az X-factorban nem a te hibád. Az, hogy ennek az elmebetegnek a lánya sem olyan tehetséges, arról még inkább nem. Arról pedig, hogy fontos vagyok számodra…arról sem. Azt nem te irányítod. Kérlek, ne ezen agyalj, hanem inkább azon, hogy, hogy jutunk innen ki!

- Fogalmam sincs.

- Hé! Megálltunk. Vajon hol vagyunk? –kérdeztem, mire vállat vont. Igaz, honnan tudná?

*Eközben az autó első felében*

- Megyek, veszek kaját, és tankolok. El ne mozdulj! –utasította társát keményen George.

- Rendben. –hangzott a válasz. George kipattan a kocsiból, tankolt, majd bement fizetni a benzinért, és szendvicseket venni.

*Hátul*

- Megint elindultunk. Biztos csak tankolni álltunk meg. –mondta Harry szomorúan.

- Elképzelhető. Jaj, mégis meddig utazunk még? Hova visznek minket?

- Eddig mennyit utaztunk?

- Ha jól számoltam, akkor kb. 3 óra 45 percet.

- Az annyi, mintha Londonba jöttünk volna.

- Gondolod, hogy ott vagyunk?

- Fogalmam sincs. Csak egy tipp.

*Zayn szemszöge az 1D házban*

- Én ezt már nem bírom!- nyavalygott Niall.

- Ne is mondd! Ez szörnyű! –szólt Chloe.

- Már 2 napja, 2 éjjele semmi hír róluk. Mit csinál a rendőrség, alszik? –mérgelődött Lou.

- Biztosan gőzerővel keresik őket. De bárhol lehetnek. –mondta Liam.

*Csöngettek*

- Kinyitom! –álltam fel, és az ajtóhoz mentem. – Szia! Hát, te?

- Szia. Csak azért jöttem, hogy megnézzem, jól vagy-e. Már 2 napja nem jöttél suliba. –nézett rám aggodalmasan Elena. Elena a gimiben az osztálytársam, azon kívül a manchesteri énekverseny győztese. Nagyon aranyos lány.

- Ez hosszú történet, de nem hiányzik a suli.

- Te jó ég! Mi történt. Nem szoktál ilyen lenni.

- Harry és Angela…elrabolták őket. Már 2 napja semmi hír róluk. –böktem ki végül.

- Ez rettenetes! –torzult el az arca. –A többiek hogy bírják?

- Nem jössz be? Ne itt az ajtóba beszéljük meg.

- Oké. –bekísértem Elenát, bemutattam őt mindenkinek, majd együtt elmeséltük, hogy mi is történt. –Úr isten! –tette a kezét a vállamra. –Ez …borzasztó! Akkor már értem, miért nem lehet új híreket kapni a 1Dről, és Zayn miért nem járt iskolába. Tényleg, a sajtónak mit fogtok mondani?

- Egyenlőre semmit. Addig húzzuk, amíg lehet. Csak, sajnos ezt már nem csinálhatjuk sokáig. –válaszolt Louis.

*Angela szemszöge*

- Ismét megálltunk! És nem is utaztunk olyan sokat. –mondtam. Nyitódni kezdett az ajtó, majd megpillantottuk a férfit, akinek nem tudom a nevét.

- Gyertek, gyorsan! –kiáltott.

- Hol vagyunk? –kérdezte Harry.

- Londonban a rendőrségen.

- Mi? Miért jöttünk ide?

- Mert igazad volt, mindenben. Nem akarok úgy élni majd, hogy részt vettem ebben az őrültségben. Minél hamarabb szeretnék belőle kiszállni, amíg nem késő.

- És mi lesz a családoddal?- kérdeztem, miközben eloldozott engem is, és Harryt is.

- Nem tudom. Majd valahogy megpróbálok pénzt szerezni, és elutazni. De most ami a nagyobb gond, hogy le fognak csukni.

- A pénz miatt ne aggódj. –szólt közbe Harry. – Tudok neked adni. A rendőröknek pedig mind a ketten azt mondjuk majd- nézett rám-, hogy George zsarolt, ezért tetted, de már kiszálltál, és végül is te mentettél meg.

- Köszönöm, kedves tőletek. Főleg az után, amit tettem veletek. Meg sem érdemlem!

- Megbántad, amit tettél. –simítottam végig a karján. –Mindenki megérdemel egy második esélyt.

- Köszönöm, még egyszer. Menjünk be a rendőrségre.

- Várj, és mi lett Georg-al? Különben is, hogy szöktettél meg?

- Benzinkúton voltunk. Bement fizetni, addig én eljöttem. Biztos dühöng, és ki akar nyírni, mindhármunkat. De a rendőrségen feljelentjük, és bízunk benne, hogy elkapják. –bólintottunk, azután bementünk a hatalmas épületbe. Amint meglátták Harryt, egyből odajöttek, hisz tudták, hogy mi történt, vagyis, hogy elrabolták. Ez után jött a kihallgatás. Elmondtunk mindent részletesen, próbáltuk Eric-et (így hívják a másik férfit) jobb színben feltüntetni, hisz mindketten tudtuk, hogy megváltozott, és jó útra tért. Részletes személyleírást adtunk George-ról, hogy el tudják kapni, majd telefonáltak a nevelőotthonomnak, és Harry szüleinek, valamint a srácoknak, hogy megvagyunk. Pár perc múlva Harry anyukája lépett be a rendőrségre a srácokkal, a barátnőikkel, és Elenával. Jó rég láttam őt, teljesen megváltozott, de azért felismertem.

- Kicsim! Jól vagy, nincs semmi bajod? –kérdezte Harrytől az anyja, és mindenki köré gyűlt. Én leültem az egyik székre, és vártam. Az egyik rendőr elém állt, majd megszólított.

- Angela Frey? –kérdezte.

- Igen.

- Rendben. Kérem, jöjjön velem. A nevelőotthonából senki nem tud önért jönni, más pedig nincs aki hazavigye, ezért elviszem én. –mondta. Elnéztem a háta mögött a Harry körül álló nagy tömegre. Mindenki örült neki, hozzám pedig senki nem szólt, még csak rám sem néztek. De még Harry sem. Szemem könnyes lett, szomorúan tudatosítottam, hogy nekem nincs senkim a világon. Senkinek nem vagyok fontos. A régi életemben a szüleim helyett voltak barátaim, de már azok sincsenek. Mindenkit elvesztettem. Ők megvannak nélkülem, nem jelentek számukra semmit. Azt hittem, Harry igazat mond, és számítok neki. De már látom, hogy nem. Ha számítanék, akkor ide jött volna hozzám. De nem tette. Ezért bólintottam a rendőrnőre, és elindultunk a kijárat felé. Még egyszer visszanéztem könnyes szemmel a vidám társaságra, és kiléptem az ajtón. Szembe jött velem Taylor, majdnem fellökött. Nem vette észre, hogy ki vagyok, vagy nem akarta. Beviharzott egyenesen Harryhez, majd a fiú megcsókolta, és megölelte. Naiv vagyok. Hittem, hogy összejöhet, ha visszajövök a földre. Tévedtem. Ő boldog. Van családja, barátai, szerelme. Sikerült elfelednie Catrint, Angelat pedig nem ismeri. Hiába mondja, hogy fontos vagyok számára, neki van egy élete, amiből úgy látszik, én kimaradok. Beszálltam az autóba, majd a rendőrnő hazavitt. A nevelőotthonban Mrs. Kingslei megölelt, Hilary hozzám bújt, ők örültek, hogy megvagyok.

- Gyere, egyél! Biztos éhes vagy! –mondta kedvesen a nevelőm.

- Nem, most túl sok volt a stressz. Nem tudnék enni, inkább lefekszem. Hulla vagyok! –erőltettem egy mosolyt, és felmentem a szobámba. 3 napig nem ettem, de egy falat sem ment volna le a torkomon. Gyorsan lezuhanyoztam, megmostam hosszú, szőke hajam, majd bedőltem az ágyba. Könnyeim utat törtek maguknak, és mivel tényleg fáradt voltam, szép lassan álomba sírtam magam.

31. Rész~ Mit tegyünk?

Sziasztok! És íme, itt a következő rész!! :)) Bocsi a rengeteg késésért, és előre is bocsi, hogy késni fogok. :S Jó olvasást! :)xx

Másnap mikor kinyitottam a szemem, amit legelőször megláttam, az Harry volt. Feje le volt hajtva, csak göndör fürtjeit láttam, de tudtam, hogy ő az.

- Mit keresel itt?- „köszöntem”. Nagyon meglepődtem, és kicsit meg is ijedtem, ahogy hirtelen megláttam.

- Neked is jó reggelt! –mosolygott kedvesen. Mivel felnézett láthattam gyönyörű zöld szemeit. –Hogy aludtál?

- Nem túl kellemesen, de nem vészes. Miért jöttél?

- Mert tegnap szó nélkül otthagytál.

- Komolyan? Csak ezért utaztál ide?

- Kb. igen.

- De…miért?

- Azt én sem tudom. Csak valahogy..valamiért azt érzem, hogy húz hozzád valami, és veled kell lennem. –járkált idegesen a szobámban. –De nem tudom mi ez.

- És..zavar? –kérdeztem, de féltem a választól.

- Nem tudom. Semmit nem értek. Mióta megismertelek, teljesen másképp élek, más lett az életem, valami megváltozott, de én sem tudom, hogy mi. És ez idegesít.

- Mit akarsz tenni?

- Még nem döntöttem el. Megfordult a fejemben, hogy elkerüllek jó messzire, hogy ne találkozzunk soha többé. – ennek hallatára elszorult a szívem, és keserű ízt éreztem a számban. –De rájöttem, hogy ennek nincs értelme. Miért tenném ezt? Hülyeség lenne. Aztán, arra gondoltam, hogy több időt szeretnék veled tölteni, hogy jobban megismerjelek. Mit szólsz?

- Örömmel- mosolyogtam -,de messze élünk egymástól, mármint, annyira nem, de azért mégis.

- Tudom. Ezen még nem volt időm gondolkodni. Nézd –pillantott az órájára –nekem most mennem kell. Majd később felhívlak.

- Máris mész?

- Sajnálom.

- Semmi. Menj csak! –kászálódtam ki az ágyból, majd puszit nyomtam arcára.

- Szia!

- Szia! –köszöntem el. Kiment, én pedig a fürdőszobámba mentem, és gyorsan lezuhanyoztam. Reggelire csak egy pirítóst ettem, majd szélsebesen nekiálltam a leckeírásnak. Holnap suli, de én még semmit nem tanultam, pedig nyakamon az érettségi. Az egész délelőttöt végigmagoltam, majd fél 3 körül Harry hívott.

- Szia! Épp Manchesterben vagyok. Találkozzunk a parkban! –mondta.

- Oké. Fél óra múlva ott vagyok! –tettem le, és a szekrényemhez rohantam. Úgy döntöttem, hogy magoltam eleget, egy másfél órás kiruccanás nem számít. Gyorsan magamra kaptam valami laza ruhát, és elindultam. A parkhoz 10 perc alatt odaértem. Valamivel előbb érkeztem, így még nem volt ott. Leültem egy padra, és csak bámultam ki a fejemből. Minden féle eszembe jutott. Például Harry. Hogy milyen boldogok voltunk, amikor még Catrin voltam, és hogy mennyire szeretnék megint olyan boldog lenni vele, valamint, hogy mennyi az esélye, hogy ez teljesül. Aztán a régi barátaim. Hogy velük sem olyan a kapcsolatom, és hogy tudnám legalább fele olyan jóra visszavarázsolni. Végül, de nem utolsó sorban pedig Alice és Tom. Akiket már olyan rég láttam, és annyira hiányoznak. Ezekkel a tényekkel minden nap szembe kell néznem, és túl kell rajtuk lépnem, de sokszor annyira nehéz.

Ahogy elkalandoztam gondolataimban, nagyon ment az idő. Fel sem tűnt, hogy már jó 1 órája csak ülök ott, de Harry sehol. Mikor észbe kaptam, azonnal telefonáltam neki. 3 csöngés után felvették, de nem Harry szólt bele.

- Haló! Ez itt Harry Styles telefonja. Sajnos ő most nem tud beszélni. Üzen neki valamit? –kérdezte egy női hang. Azonnal felismertem. Taylor.

- Szia, Taylor! Angela vagyok. Harry veled van?

- Á, szia. Nem nincs, csak volt, és nálam hagyta a telefonját. De ha beszélsz vele, mond neki, hogy nálam van, ne keresse. Most megyek, szia. –azzal lerakta. Meglepett, hogy ilyen barátságos. Így megváltozott, vagy ez csak a látszat? Hm, még várok ezzel kicsit, bár nem tudom, hogy tud ember így megváltozni, ilyen rövid idő alatt. De, akkor hol van Harry? Már egy órája itt kellene lennie. Remélem, nem esett baja!

Nem akartam tovább ülni a padon, ezért hazafele vetem az irányt. Mit tudok tenni? Nincs nála telefon, nincs Taylornál. A srácok! Talán ők tudják, hol van. Szerencsére Louis megadta a számát, ezért gyorsan felhívtam.

- Szia, Louis! Angela vagyok. Nem tudjátok, hol van Harry?

- Helló, nem, miért?

- Mert egy órája kellett volna találkoznunk, de nem jött el. Taylor sem tudja, hol van.

- Reggel korán elment, azt mondta, estig nem jön haza. Azóta semmit nem tudok róla. De ha hallok valamit, értesítelek!

- Oké, köszi. –mondtam remegő hangon, amit ő is észrevett.

- Hé, nyugi. Tud magára vigyázni, nem lesz semmi gond! –próbált nyugtatni.

- Jó. Szia! –köszöntem el, és leraktam. Idegesen elindultam valamerre. Valójában fogalmam sem volt, hogy hova és miért megyek, csak sétáltam. Egyszer csak hangokat hallottam. Ekkor először felnéztem, és rájöttem, hogy teljesen besötétedett, és én egy sötét kis utcában vagyok. A hangoktól kissé megijedtem, de azért tovább mentem. Hirtelen megláttam két alakot a kukák mögött. Mind a kettő férfi volt. Lassan és halkan hátrálni kezdtem, mert nem voltak túl barátságosak. Véletlenül ráléptem egy faágra, ami fogalmam sincs, hogy került oda, és épp akkora zajt csaptam, hogy észrevegyenek. A francba!

- Hé, te ott! Állj csak meg! –szólt az egyik. Arcát nem láttam, mivel sötét volt, de hangjából ítélve ideges volt. Teljesen ledermedtem, és nem tudtam mozdulni semerre. – Nem hallottad? –szólt még idegesebben, és keze ökölbe feszült. Megfordultam, és futni kezdtem. Úgy futottam, amilyen gyorsan csak tudtam, de a férfi, aki az előbb rám szólt, üldözőbe vett, és sajnos utol is ért. –Megvagy! –lefogta a szám, így nem tudtam segítséget kérni. Másik kezével lefogta a kezeim, majd felemelt. Nagyon erős volt, ezért fájt is, ahogy szorított. Próbáltam kiszabadítani magam, de nem sikerült. Ez után megharaptam az egyik ujját, mire összerezzent, és elkapta a kezét a számtól. –Au! Ezt hogy képzelted? –förmedt rám. Én kaptam az alkalmat, és sikítani kezdtem.

- Segítség! Segítsen valaki, kérem! –ordítottam, ahogy csak a torkomon kifért. A férfi gúnyosan felnevetett.

- Ugyan, cica. Itt nem hall téged senki. Erre csak a hülyék járnak. –valójában teljesen igaza van. Hülye voltam, hogy ide jöttem. Oda tuszkolt a másik sráchoz, és ekkor megláttam, hogy a kuka mögött Harry ül megkötözve, szája letapasztva.

- Harry! - kiáltottam, de a férfi, aki még mindig szorított a szám elé tette a kezét.

- Nyugi, szívem! Lesz még időtök búcsúzkodni! –szólt a másik férfi. Erre a mondatra odakaptam a fejem. Ezt mégis hogy érti? „Lesz még időtök búcsúzkodni”. De miért? Mit akarnak vele, vagy velem tenni? Meg fognak ölni? Ne, azt nem akarom! A férfi még mindig tartott, a másik pedig felrángatta Harryt. Egy közeli raktárba löktek minket be, majd bezárták az ajtót. Harryt lelöktél a földre, majd engem is megkötöztek, és szó szerint ledobtak mellé.

- Mit akarnak? –kérdeztem, mivel az én szám nem volt letapasztva. Nem jött válasz. –Miért rabolták el Harryt?

- Mert híres. –válaszolta lazán az egyik. Mi? Ennek mi értelme?

- Tessék?

- Mert világhírű. És a banda amibe tartozik is az. De ha ő nincs, akkor nincs banda sem.

- De…akkor sem értem. Miért zavarja magukat, ha valaki tehetséges?

- Fogd be! –mordult rám a másik.

- Nem! Akkor arra válaszoljanak, hogy én miért vagyok itt?

- Mert fontos vagy Harrynek. Ha látja, hogy szenvedsz, akkor majd ő is szenved.

- Ezt honnan tudják? Hogy fontos vagyok neki?

- A mobiljából.

- Mi?

- Sok elkezdett SMS van a telefonjában. Mind neked szólt, de egyiket sem fejezte be, és nem küldte el. –kérdőn Harryre néztem, mire csak lehajtotta a fejét. Teljesen ledöbbentem. Harry SMS-eket írt nekem? De miért nem küldte el? Pedig, akkor biztos minden másképp lenne. Akkor talán már együtt lennénk, mint régen. –Látom, ezen ledöbbentél. –nevetett gonoszul.

- Mit fognak tenni velünk? –kérdeztem vékony hangon.

- Nonono. Türelem, csillagom. Mindent a maga idejében! Ha előre elmondunk mindent, akkor abban semmi élvezet nem lesz. Most pedig legyetek jók. Mi elmentünk, de hamarosan még találkozunk. –„búcsúzott” az egyik férfi, majd kimentek az ajtón és bezárták.

- Harry! Tennünk kell valami! –fordultam felé. Felálltam, és valahogy letéptem a szájáról a szalagragasztót.

- Au! –kiáltotta fájdalmában- Amúgy..köszi. –mosolygott keserűen.

- Mit tegyünk?

- Fogalmam sincs.

- Amúgy..kik ezek, és miért utálnak ennyire?

- Bárcsak tudnám.

- Szóval…fontos vagyok neked? Milyen üzeneteket írtál?

- Amikor 2 hónapig nem találkoztunk. Minden nap eszembe jutottál, csak nem tudtam mit mondjak…. Sajnálom.

- Tudod, elég lett volna egy köszönöm. Vagy mesélhettél volna, hogy mit szóltak a barátaid.

- Most már mindegy.

- Amúgy nem értem, miért nem Taylort hozták ide. Hisz vele jársz.

- Nem kedveled őt, mi?

- Kedves legyek, vagy őszinte? –kérdeztem, mire felnevetett.

- Akkor ezt hagyjuk.

- Oké. Hogy jussunk ki innen?

- Nem tudod kiszabadítani a kezed?

- Megpróbálom. Áh..nem megy. Túl erős a kötél. És te?

- Nem. Már próbáltam.

Ezek után egy ideig csöndben ültünk egymással szemben. Egyikünk sem szólt semmit. Harry csak nézett valamerre, én pedig próbáltam kioldani a csomót a kötélen. Egyszer csak a csomó meglágyult, rángatni kezdtem, amíg le nem csúszott a csuklómról. Hátra néztem, de csak egy árnyat láttam. Mikor Harry elfordította a fejét az árny megjelent előttem, és a lábamon lévő kötelet is meglazította. Ekkor már tisztán láttam. Tom volt az.

- Köszönöm! –tátogtam, majd elment. Felugrottam, és Harryhez léptem.

- Hogy csináltad? –nézett kidülledt szemekkel.

- Addig rángattam, míg nem sikerült. –blöfföltem, majd kis segítséggel Harryét is eloldoztam.

- És most? –állt fel.

- Látod, erről fogalmam sincs. –dünnyögtem. – Valahol biztos ki tudunk menni. –mondtam, ám ekkor meghallottuk két férfi hangját. –Harry! –suttogtam. –Itt vannak. Mit tegyünk?

- Fogalmam sincs. Nincs itt valami…ami mögé elbújunk?

- Az nem jó! Felkutatják az egész raktárat, és megtalálnak. Más megoldás kell.

- Igen, de mi? –kérdezte kétségbe esetten, de ekkor már késő volt. A két férfi megérkezett.

- Hát..ez..hogy szabadultatok ki? –kérdezte a magasabbik meglepődötten. Harry közelebb lépett hozzájuk, majd ököllel arcon vágta előbb az egyiket, majd a másikat. Izmai megfeszültek, látszott, hogy erős. Érdekes, ez annyira nem tűnt fel nekem ez előtt. Velem mindig gyengéd volt.

- Menekülj! – szólt rám.

- Mi? Nélküled nem!

- Menj már! Legalább te menekülj meg! Miattam ne bátson senki! Feltartom őket. –szólt rám indulatosan, ezért nem mertem ellenkezni. Nem tudom, miért csináltam, hisz nem akartam ott hagyni, de lábaim megindultak. Mintha nem is én irányítottam volna őket. Az ajtó felé futottam, de az egyik férfi elkapta a lábam, ami miatt elestem. Lerángattam magamról szorító kezét, és hasba is rúgtam, ami miatt a földre rogyott. A másiknak behúzott még egyet Harry, így szabad volt előttem az út. Az ajtóban hátra néztem.

- Te nem jössz? Most nem kelnek fel. –szóltam.

- Nem, mert utánunk jönnének! Menj, én itt tartom őket!

- Nem megyek nélküled!

- Angela! Kérlek.

- Nem. –ekkor elő kaptam a telefonom, amit már rég meg kellett volna tenem. Tárcsázni kezdtem a rendőrök számát. 1 csengés után felvették.

- Haló! Segítsenek, kérem. Elraboltak minket. Manchester egyik sötét utcájában vagyunk egy raktárban, a parktól nem messze…. –ekkor egy erős kéz megragadta a karom, a telefont kiverte a kezemből, és berángatott az épületbe. Harry már megkötözve ült a földön.

- Nocsak, nocsak. Nem sikerült a kis tervetek. –mondta gúnyosan az egyik.

- Nagyon szép jelent volt. „Nem hagylak itt, nem megyek el nélküled!” –szólt a hangomat utánozva a másik. –„Menj, majd én feltartom őket, fuss!” –utánozta Harryt.

- Ezen túl valaki itt marad őrködni mellettetek. A végén még újabb kis akcióba fogtok.

Kezdtem kétségbe esni. Ha mindig itt lesz az egyik, akkor sem Tom, sem Alice nem tudnak segíteni. Harryre pillantottam, aki ugyan olyan rémült volt, mint én. Nem tudtunk semmit tenni, csak reménykedni, hogy valahogy kijutunk innen..ha lehet, élve.

FIGYELEM!

Sziasztok!
Ezúttal sajnos nem új résszel jöttem. Azt szeretném mondani, hogy egy ideig szüneteltetem a blogot! Nagyon sajnálom, és megszakad a szívem, de nem tehetek mást! Az okokat, hogy miért teszem ezt nem írom le, mert nem akarlak tieteket ezzel untatni. A lényeg, hogy a legközelebbi részt nem tudom hozni 2- 2 és fél hétnél hamarabb. Tényleg rettentően sajnálom, és engem is bánt ez az egész. Azért remélem, hogy 2 hét múlva, mikor meghozom a 31. részt még ugyan úgy lesznek olvasóim! 
Nagyon igyekszem, és remélem, 2 hét után tudom hozni az új részt!
Még egyszer elnézést kérek mindenkitől, és köszönet azoknak, akik majd 2 hét múlva ugyan olyan lelkesedéssel és örömmel olvassák majd a blogot!

Sziasztok! xx

30. Rész~ Titkok felfedése

Hali, paparapapááá, kiderül ki "az" a személy! :) Jó olvasást! :)xx

… Harry nemsokára visszatért, de nem egyedül. –Srácok, ti már ismeritek őt, de Angela, te még nem. Szeretném neked bemutatni…. –kezdte. Egyszerűen nem tudom elhinni. Pont ő? De miért? Sokkal jobban fogadnám, ha más lenne, mondjuk egy csinos, kedves rajongó. Vagyis, nem, azt sem fogadnám jól, hisz akkor sem lehet Harry az enyém, és nem bírnám ki, ha másodszor is el kellene veszítenem. Na de így?! –Taylor Swift-et. Ő a barátnőm. Tay, ő itt Angela.

- Te!? –kérdeztem kissé undokan, mire mindenki kérdőn nézett rám. –Khm..vagyis..nem megcsalt téged? –kérdeztem zavaromban Harrytől. Kínosan köhintett, majd mellém lépett, és megragadta a karom. A nappaliba vezetett.

- Muszáj volt? –kérdezte mérgesen.

- Mit?

- Ezt. Felhozni, hogy megcsalt.

- Mi? Csak kérdeztem valamit.

- Oké, nézd. Tudom, hogy Taylor hibázott, de megbocsájtottam neki. Mindenki hibázhat, nem?

- De. Csak…kihasznál!

- Ezt meg honnan veszed? És egyáltalán, honnan tudod, hogy megcsalt?

- Olvastam…. Nézd, én nem akarok beleszólni, de….

- Akkor ne tedd! –szakított félbe „kedvesen”. –Figyelj, nem szeretnék veled haragban lenni, mert fontos vagy számomra! De kérlek, fogadd el, hogy boldog vagyok vele. –kérlelt megenyhülve.

- Nem tudom. Félek, hogy megint összetörsz.

- Nem fogok! –szólt, majd megölelt. Viszonoztam az ölelését, majd visszamentem a konyhába.

- Taylor! Sajnálom, hogy úgy reagáltam! Tényleg, csak nagyon meglepődtem, és így jött ki. –mondtam bűnbánó arccal, mikor legszívesebben megfojtottam volna. Mosolygott, majd hozzám lépett.

- Semmi baj, megesik. –ölelt meg. Fanyarogva visszaöleltem. Blááh, ma fertőtlenítem..mindenem. Mosolyt erőltettem, egy ideig jó pofiztunk, majd felálltam az asztalról.

- Niall, segítesz elmosogatni, kérlek? –kérdeztem.

- De nem is használtunk tányért.

- De poharakat igen. –úgy beszéltem vele, mint aki ezer éve ismeri. Szegény, biztos furcsa volt neki, de nekem cseppet sem. Végül azt hiszem leesett neki a nézésemből, hogy eszembe sincs mosogatni, hanem egyszerűen nem bírom Taylor mellett, és hogy szeretnék vele beszélgetni. Mindenki elvonult a nappaliba, Harry és Taylor Harry szobájába, én Niallal pedig „mosogatni”.

- Igen? –kérdezte, mikor már mindenki hallóterületen hívül volt.

- Azt hiszem, nem tőlem kell félteni Harryt. –mostam el egy poharat, majd a kezébe nyomtam, hogy eltörölje.

- Taylor? Ugyan, két hétnél nem bírják tovább.

- Harry szavaiból nem ezt vettem ki.

- Féltékeny vagy? –piszkált.

- Nem. –mentegetőztem, és lenéztem a pohárra, amit ezredszer mostam át, hogy ne lássa, hogy elpirultam. –Csak tudom, hogy megcsalta egyszer, és nem akarom, hogy megint összetörjön, hisz én ott voltam vele, amikor mélyponton volt Catrin miatt.

- Nyugi, Taylor ne fog balesetben meghalni. Nincs akkora szerencsénk. –gonoszkodott. Na, ez azért nem tetszett.

- Ne mondj ilyet! Akármilyen ő, azért ez gonosz volt.

- Igaz, bocs. A lényeg, hogy szerintem miatta nem kell aggódnod. Hamarabb vége lesz ennek az egésznek, mit gondolnád. Taylor nem a hosszú kapcsolatairól híres.

- Lehet.

*Liam szemszöge*

- Gyönyörű vagy! –suttogtam a fülébe, majd újra megcsókoltam. Mikor szám el tudott válni az övétől, a hajába túrtam és szorosan megöleltem.

- Itt maradsz éjszakára? –kérdezte Samantha selymes hangján.

- Tudod, hogy nem lehet. –sóhajtottam szomorúan.

- Liam, miért nem vállaljuk fel kapcsolatunkat? Már több, mint egy éve járunk, de titkolózunk. Miért?

Samatha Smith

- Nem akarlak elveszíteni.

- Miért veszítenél el?

- Volt egy barátnőm, Alice. Őt elvesztettem, és nem tudom. Hülyeségnek hangzik, hogy azért nem akarom, hogy felvállaljuk, mert félek, hogy elvesztelek, hisz így is történhet bármi baleset. Csak, így egyszerűbb.

- Mi? Mi egyszerűbb így? Alig látjuk egymást! Vagy te dolgozol, vagy én. Ha pedig épp szabadidőnk van, akkor sem láthatjuk egymást mindig, mert nem tudsz titokban eljönni a haverjaidtól. –emelte fel a hangját. –Liam, nem tudom, meddig bírom még.

- Kérlek!- öleltem át hátulról.  –Nem élem túl, ha elveszítelek. Csak félek. A directionerek gyűlölködő, utálkozó levelekkel bombáznának, akárhova mész lesifotósok üldöznének, nem lehetne normális életed! Ettől szeretnélek megkímélni.

- De nekem ez így nem jó. Titkok, alig vagyunk együtt. Tudod, én is félek. Félek, hogy a sajtó összehoz valakivel a nyilvánosság előtt. Elkap a féltékenység, akárhányszor fényképezkedsz egy rajongóddal. Félek, hogy az a lány lesz olyan bátor, hogy esetleg megcsókol, hisz tudja, hogy nincs barátnőd, amikor nagyon is van. Bár, néha ezt már én sem hiszem el. Tudom, hogy melletted nincs átlagos élet. De kinek kell, amikor lehet különleges is? Tudom, hogy nehéz a rajongókkal. De azt is tudom, hogy lesz, aki nem utálkozik majd, hanem elfogad. És a többi is majd megbékél velem, ha látják, hogy boldog vagy. Mert ha nem, akkor azok nem is igaz directionerek!

- Igazad van! De még ne menjünk egyből a TV-hez. Előbb bemutatnálak a srácoknak.

- Tessék? Akkor... felvállaljuk?

- Igen! –jelentettem ki, mire a nyakamba ugrott és megcsókolt. Egy hosszú csók után elindultunk haza, mármint az én házamba.

*Niall szemszöge*

- Pssz! –csitítottam a barátnőm.

- Jó, jó, csak izgatott vagyok, hogy mit fognak szólni. –ugrándozott, majd puszit nyomott a számra.

- Gyere már be, te energiabomba! –rángattam be a bejárati ajtón Chloet. Fél éve együtt vagyunk, csak eddig nem fedtük fel. Részben Harry miatt, hisz nagyon össze volt törve, aztán úgy gondoltunk, hogy még várunk, hogy megerősödjön a kapcsolatunk, hogy majd kibírja az utálkozó rajongókat. Ma már mindketten úgy érezzük, hogy készen állunk. Kézen fogva sétáltunk át az előszobából a nappaliba, ahol már a Haylor páros is lent volt. Végig néztem a társaságon, majd megakadt a szemem Angelán. Furán csillogott a szeme, és folyton Chloet nézte. Mintha ismerné őt. De honnan ismerné? És ha mégis, akkor Chloe miért nem említette? Mondjuk, ez így hülyeség. Nem kötelessége beszámolnia a barátairól, de Chloe közömbösen, sőt furán nézett rá, mintha nem ismerné. Akkor hogy is van ez? Nem volt időm többet ezen agyalni, mert mindenki kérdőn nézett ránk.

- Khm. Szóval, ti mind ismeritek Chloet! Talán Taylor, és te, Angela, nem. Annyit szeretnék bejelenteni, hogy ő a barátnőm. Már régebbtől együtt vagyunk, csak eddig nem vállaltuk fel a rajongók miatt. Vártuk, hogy megerősödjön a kapcsolatunk, és ez mára megtörtént. –mondtam ki egyszerűen. Hihetetlenül megkönnyebbültem, vége a titoknak, és hivatalosan is egy pár vagyunk. Mindenki döbbenten nézett ránk, végül Liam és egy lány betoppant.

- Srácok…szeretném bemutatni nektek Samathat. Samatha, ők itt a barátaim, srácok, ő itt a barátnőm. –na, ekkor mindenki még jobban ledöbbent. Mondjuk, Liamon és barátnőjén én is meglepődtem, de végül is, ugyan azt tették mint mi. Végül Louis állt fel, majd hozzánk sétált.

- Gratulálok! –rázott kezet előbb velem, majd Liammal. –Mindkettőtöknek. Szorítok, hogy minden jól sikerüljön. –mosolygott. A lányok, és főleg Samatha elég kínosan érezték magukat először. Chloet bár mindenki ismerte, senki nem volt szoros kapcsolatban vele, rajtam kívül, Samathat pedig senki nem ismerte Liamon kívül.

- Hé, Zayn! Neked is van titkos barátnőd? –kiáltotta Harry.

- Hát...most hogy mondod...nem, nincs. –mondta szórakozottan, mire mindenki felnevetett.

*Angela szemszöge*

- Szia! –álltam meg Liam előtt.

- Öö..szia. Te…?

- Angela Frey. Harry egy barátja. –mutatkoztam be. De jó volt újra látni őt.

- Á, most már tudom! Örülök, hogy végre megismerhetlek!

- Nagyon helyes barátnőd van. Oda is megyek hozzá, olyan egyedül van.

- Köszi.

- Szia! A nevem Angely Frey. –mutatkoztam be Samathanak.

- Szia! Én Samatha vagyok. Öö, Liam rólad még nem is beszélt...

–Harry barátja vagyok. De én sem ismerem annyira jól a srácokat. Ez hosszú történet.

- Értem.

- Hali! –jött oda hozzánk Chloe. –Te ki vagy? –nézett rám.

- Angela Frey. Harry egy barátja.

- Ó, értem. Chloe. Te pedig Samatha, ugye? –mire a megszeppent világos barna hajú lány bólintott. Hármunk közül ő volt a legvisszahúzódóbb. Mondjuk, Chloe és én már ismertük a fiúkat, csak ugye engem senki nem ismer. Furcsa érzés, hogy itt vannak veled a legjobb barátaid, meg az ellenséged, és egy barátnőjelölted, de mindenki idegenként néz rád. Ezt nem kívánom senkinek. Miután mindenki mindenkivel összeismerkedett Niall és Chloe, és Samatha és Liam elmentek sétálni, a Haylor páros megint elvonult Harry szobájába, végül mi hárman, Zayn, Louis és én maradtunk a kanapén. Nem mertem felmenni, és megzavarni Harryt, mert a végén még összeveszek Taylorral, ezért odaálltam Lou elé.

- Öö..haza tudnál vinni? Harryt nem akarom megzavarni.

- Persze. –mosolygott kedvesen. –Zayn, jössz velünk, vagy maradsz itthon egyedül?

- Végül is. Nincs semmi dolgom. Hova megyünk?

- Manchesterbe. -szóltam.

- Ott laksz? -Lou.

- Igen. Nevelőotthonba. Oda kell menni, ahol Catrin lakott.

- Te is ott élsz?

- Igen. De csak 2 hónapja. Catrint én nem ismertem.

- Oké, induljunk. –állt fel Zayn.

3 és fél óra múlva meg is érkeztünk.

- Köszi a fuvart. Majd a nevembe kérj elnézést Harrytől, hogy eljöttem, de nem várhattam tovább. –mondtam, majd kiszálltam az autóból.

- Oké, jó éjt! –köszöntek el egyszerre.

- Sziasztok! –intettem, ők elhajtottak, én pedig bementem a házba. Gyorsan lezuhanyoztam, megvacsoráztam, majd bedőltem az ágyba. Ott nem bírtam tovább, elsírtam magam. Hiába mosolyogtam egész délután, hiába látszottam jókedvűnek, ez mind csak állarc volt. Valójában teljesen össze vagyok törve Haylor miatt. Lehet, hogy Niallnak igaza van, és nem lesznek együtt tovább két hétnél, de mi van, ha téved, és ez most teljesen más lesz? Ha nem sikerül őt visszaszereznem? Ha Taylorka miatt úgy összeveszek vele, hogy haragban fogunk elválni? Ha elmegyek, már soha nem lesz esélyem beszélni vele, és elmondani, hogy mennyire szeretem. De nem állhatok közéjük, mert akkor is mindenki rám fog majd haragudni. Nem. Meg kell várnom, hogy Harry megelégelje Taylort, és ő közeledjen felém. Addig pedig csak egy kedves ismerőse lehetek, vagy a barátja.

Sokáig töprengtem a jövőről, hogy mi-hogyan lesz, majd szép lassan álomba sírtam magam.