15. Rész- Régi titok és kibékülés

Sziasztok! Sajnálom, hogy nem volt új rész hosszú ideig, de beteg voltam, utána pedig sok volt a pótolni való. Remélem, azért még fogjátok olvasni a blogot...
Itt a kövi, jó olvasást! xx

Reggel a körülményekhez képest vidáman keltem. Kivertem a fejemből Harryt és minden olyan dolgot, amit elszomorít.

Felöltöztem, nagyon szép idő volt és reggeli nélkül útnak indultam. Egyszerűen nem ment le egy falat sem a torkomon. Rövid séta után megérkeztem Mr. Peterson házához. 9 óra volt, reméltem, hogy otthon van. Bár, szombaton csak nem dolgozik. Becsöngettem, kis idő után kijött.
- Üdv! Emlékszik még rám? –kérdeztem.

- Á, szervusz Catrin! Hogy ne emlékeznék. Gyere be! –üdvözölt kedvesen. Már ismertem a járatot és így besétáltam a nappaliba. –Mi járatban?

- A múltkor nem tudtam elmondani, hogy miért jöttem.

- Tényleg. Akkor most ki vele! Ülj le.

- Kösz, inkább állok. Szóval, maga Hilary Peterson apja, ha jól tudom.

- Igen. Te honnan ismered őt?

- Egy nevelő otthonban nevelkedünk.

- És hogy van? Nagyon hiányzunk neki?

- Már beletörődött, hogy nagyrészt csak én törődök vele, meg még egy kedves nevelő. Kérem, én nem szeretnék beleszólni, de miért dobta el magától? A gyermeknevelés nem egyszerű, de tudom milyen szülők nélkül felnőni. Gyermekkoromban elvesztettem minden hozzám tartozóm, egyedül voltam. Hilary ettől az élettől sokkal jobbat érdemel.

- Én ezt megértem, de én ehhez nem értek. Nem tudnám nevelni a munkám miatt. Minden hónapban küldök neki pénzt, hogy nem éljen olyan szegénységben, mint a többi gyermek, ennél többet nem tudok tenni.

- Pénzen nem lehet szülőket, boldogságot venni! –ekkor eszembe jutott a látomásom. –Mr. Peterson, amikor legutóbb itt jártam és elájultam, nos, lehet, hogy bolondnak fog tartani, de látomásom volt. Régi képek villantak be. Itt önnél, karácsonykor. Itt voltak a szüleim, maga a feleségével és a nagyszüleim is.

- Catrin, biztosan ezt láttad?

- Igen, teljesen.

- Hát, ha ez így van... akkor én a nagybátyád vagyok. –mondta. Teljesen elkomolyodtam. Lehetséges ez? Vegyes érzelmek keringtek bennem. Ha ő tényleg a nagybátyám, akkor van élő rokonom! Viszont, akkor miért hagyott el ő is?

- Hogy-hogy? -kérdeztem teljesen döbbenten.

- Mert volt olyan karácsony, amit így együtt töltöttünk. És én mindig is tudtam, hogy te nem haltál meg. A szüleid igen, de tudtam, hogy te életben maradtál, és egy ideig kerestelek is, de nem találtalak, ezért végleg feladtam, de a remény, hogy egyszer újra látlak, még máig sem halt meg! Megölelhetlek? –kérdezte félénken. Könnycsepp csordult ki a szememből, de nem válaszoltam, hanem közel léptem és hozzá bújtam. –Olyan jó érzés, hogy végre itt vagy!

- Nekem is, hisz azt hittem, hogy teljesen árva vagyok.

- Gyere, mutatok valamit. –mondta, majd elindult. Követtem a dolgozószobájába. Ott elővett a fiókból egy dobozt és kinyitotta. Legfelül egy kép volt. Azon a karácsonyon készülhetett, mert ott volt a fa, anyuék, a nagyszüleim, ők és én. Könnyes szemmel tanulmányoztam a fotót.

- Nekem, most mennem kell. Egészen elszaladt az idő. –mondtam a falon lévő órára pillantva.

- Máris? Mikor jössz legközelebb? Szeretnék többet veled lenni, most, hogy már tudom, élsz, és itt vagy.

- Amint tudok. –mosolyogtam és kiléptem az ajtón. Elindultam a parkba. Ki kellett szellőztetnem a fejem. Ám, mikor oda értem megláttam Harryt. Közelebb mentem, hátha tévedek, de nem. Ő volt az a göndör hajával, gyönyörű smaragdzöld szemével, ami alatt vörös csíkokat véltem felfedezni. Elhaladtam mellette, de nem néztem rá.

- Szia! –köszönt selymes hangjával. Felé fordultam, le volt hajtva a feje és a földet nézte. Szomorúnak és elkeseredetnek tűnt. Nem sok hiányzott, hogy oda lépjek és megöleljem, megvigasztaljam, de nem tettem. Erős voltam, annak kellett látszanom. Csak mentem, nem néztem hátra, tekintetem végig előre szegeztem, mikor valaki hátulról megölelt. Nagyon megijedtem, de tudtam, hogy csak Harry lehet az. Elkapott a düh, hogy képzeli ezt? Megfordultam, tényleg ő volt, de még mielőtt elkezdhettem volna vele kiabálni, hozzám hajolt és megcsókolt. Arra már nem volt erőm, hogy eltaszítsam és ellenkezzek. Élveztem, és hozzá bújtam. Hangos füttyögést és tapsolást hallottunk. A parkban lévők voltak. Harry elhúzódott tőlem, megragadta a kezem és húzni kezdett. Kérés nélkül bepattantam az autóba, ő pedig beszállt a kormány mögé. Mielőtt elindultunk volna hozzám hajol és megint megcsókolt. Bele túrtam göndör hajába és viszonoztam csókját. Azt hiszem, mind a ketten ugyan arra gondoltunk: nem tudunk egymástól külön élni, és sok mindent meg kel beszélnünk.

*Otthon*

Az úton nem szóltunk egymáshoz. Én a gondolataimba merültem és azon töprengtem, vajon most mi lesz. Bementünk a szobámba, én csendben letelepedtem az ágyra, Harry pedig mellém. Megfogta a kezem, szabad kezével pedig az ajkamnál az övével szemben fordította fejem.

- Nagyon sajnálom. –mondta bűnbánóan a szemembe.

- Én is. Ezen már nem tudunk változtatni….

- Igazad van, a múlton már nem. De a jövőnk még lehet szép, együtt. –olyan ellenállhatatlanul beszélt, hogy teljesen elvarázsolt, és elfelejtettem a rosszat, amit tett. Veszekedhettem volna, de nem láttam sok értelmét. Hisz megmondta, történt, ami történt, azt már megváltoztatni nem lehet. Ha el tudom felejteni, akkor megint boldogok lehetünk együtt. De, ha most vitába kezdek, azzal nem oldok meg semmit, és egyszer ő is elveszti a türelmét, és akkor majd sírhatok utána.

- Fátylat rá. –mosolyogtam. –De, kérlek, több ilyen ne legyen!

- Ígérem!

Megint megcsókolt. Jó volt újra érezni melegségét, de előtört bennem a félelem. Mindenki tudja róla, hogy nagy nőcsábász. Én nem azt mondom, hogy nem bízom benne, csak félek. Mi van, ha ez nem az utolsó alkalom volt. Egyenlőre erre nem akartam gondolni, de nem hagyott nyugodtan a tudat, hogy lányok milliói vannak oda érte, és ha meglátom, hogy oda bújnak hozzá, s hasonlók... Kiráz a hideg.

- Mi a baj? –kérdezte.

- Semmi, csak elgondolkodtam.

- Miről?

- Kettőnkről.

- Nem lesz többé ilyen, kérlek bízz bennem. Én nem szeretem őt, és mást sem. Tudom, hogy nehéz, hisz sok lány szeret, de én csak téged szeretlek, Catrin! Örökké. - Szavai megnyugtatók voltak, ezért sikerült lecsillapodnom. – Nem vagy éhes? Elviszlek ebédelni.

- 3-kor?

- Miért, ettél már?

- Nem.

- Akkor, indulás!

Manchester egyik legjobb éttermében ettünk, ahol jól megbámultak. Sokan oda jöttek, hozzá főleg lányok, hozzám, pedig legnagyobb meglepetésemre vegyesen. Rajongóim lettek, ami nagyon jól esett.

- Ti, most újra együtt vagytok? –kérdezte egy nagyon kedves lány, aki először Harrytől, majd tőlem kért autógrammot. Összemosolyogtunk Harryvel, majd válaszoltam:

 - Igen, járunk.

- Az jó, szerintem szép párt alkottok! –mosolygott majd elment.

- Mostantól, ha étterembe megyünk, nem fogunk tudni normálisan enni? –kérdeztem, mikor magunkra maradtunk.

- Hát, nagyrészt nem. Zavar?

- Kicsit, inkább csak furcsa ez még nekem.

- Majd megszokod. –kacsintott. Az étterem után a parkba sétáltunk. – Catrin, szeretnék valami fontosat kérdezni tőled….