19. Rész~ Egy életnek vége szakad

Sziasztok! Nagyon sajnálom, hogy csak most teszem ki az új részt, de nagyon sok dolgom van. Versenyre készülök, vizsgám lesz.. stb. De a lényeg, hogy most itt van és szerintem megérte várni. Jó olvasást! xx

*Catrin szemszöge*

Érdekes, hogy ha valamit rendbe hozunk, például egy kapcsolatot, és amikor minden rendben, akkor jön valami…és…durr. Vége. Csak tudnám, miért büntet minket ezzel az ég. Véleményem szerint nem akkora bűn, ha két ember szerelmes és boldogok együtt. Vagy mégis? Mikor már tényleg minden rendben volt köztem és Harry között, mikor már kezdtem elfogadni, hogy járunk, hogy ő világhírű, és engem mondjuk, csak Manchester lakossága ismer, akkor…jött a durr és úgy véltem, hogy mindennek vége szakadt….

***

Reggel Harry édes csókokkal keltett.

- Jó reggelt! –köszönt.

- Neked is!

- Hogy aludtál?

- Tekintettel arra, hogy itt voltál velem, remekül. Hány óra?

- Dél van. –mosolygott. Na, erre a mondatra egyből fölpattantam.

- Mi? Nem azt mondtad, hogy az első géppel hazamegyünk?

- De. De még várhatunk. Amúgy 4-kor fog menni egy Londonba. Azzal ráérünk hazamenni. Catrin, jól érezted magad tegnap? - fordította komolyra a szót.

- Ez miféle kérdés? Persze, hogy jól!

- Este is? –kérdezte kacéran.

- Este is. –mondtam és megcsókoltam. Lezuhanyoztunk és elmentünk egy fantasztikus étterembe ebédelni. Az órák csak úgy röpködtek a fejünk fölött és eljött a búcsú ideje. El kellett búcsúznunk ettől a csodás helytől, Párizstól. Igaz, hogy alig voltunk itt, de sok szép emlékkel térünk majd haza.

- Gyere. Hamarosan indul a gép! –figyelmeztetett Harry. Még egyszer utoljára visszanéztem Az Eiffel toronyra, Párizsra. Könnycsepp folyt végig az arcomon. Csak egyetlen egy könnycsepp volt, de tele volt érzelemmel. Vegyes érzelmekkel. Szomorú voltam, hogy haza kell menni, de örültem, hogy eljöhettem ide azzal, akit a legjobban szeretek.

- Ugye, egyszer még visszajövünk?

- Persze. Ha szeretnél, mindenképp. –mondta és könnyű csókot lehelt arcomra majd felszálltunk a gépre. Igen, ekkor még minden szép volt….

*Chloe szemszöge*

Reggel, mikor kinyitottam a szemem Niall láttam. A széken aludt a falnak dőlve. Nagyon rendes tőle, hogy egész éjjel bent maradt miattam. Lassan nyúltóztam egyet, majd eszembe jutott a csókunk. Még most is éreztem, ahogy ajkaink összeértek, ezért kirázott a hideg. Már nem azért mert rossz volt, épp ellenkezőleg. Fantasztikus volt. Mozgolódni kezdett, majd lassan kinyitotta a szemét. Két álmos szempár nézett rám.

- Hol vagyok? –kérdezte, nagyon kómásan.

- A kórházban.

- Jaj, igen. Azt hiszem elaludtam, pedig virrasztani akartam melletted….

- Miért tetted volna?

- Nem tudom. Nem akartam, hogy bajod essen.

- Itt a négy fal között a kórházban?

- Soha nem lehet tudni. –viccelődött, mivel mostanra már egészen éber lett. –Hozzak valamit?

- Ezt tőlem, vagy magadtól kérdezted?

- Öm. Azt hiszem is-is. –mondta, erre mindketten elnevettük magunkat. Megbeszéltük, hogy lemegy kajáért, amíg az orvos megvizsgál.

- Rendben, Chloe. Akár már most haza is mehetsz, de az iskolát egy ideig kerüld, itt az igazolás, és pihenj sokat! Jövő héten várlak vissza kontrolára. Addig otthon kell maradnod, aztán majd meglátjuk. Szia.

- Viszlát! –köszöntem el, nem vártam meg Niallt, hanem gyorsan összepakoltam és lementem hozzá. Nem lepődtem meg, mikor megtaláltam a bőfénél egy halom kajával a kezében.

- Hát te? Épp hozzád indultam. De így legalább nem kell annyit cipekednem. –mondta.

- Haza mehetek, de pihennem kell és jó ideig nem mehetek iskolába.

- Oké. Akkor ezt megesszük, és haza viszlek.

- Köszi! –megettünk mindent, amit Niall vett, megjegyezném, hogy nem volt kevés, és elindultunk haza, Manchester-be. Az úton nem szóltunk egymáshoz, csak néztünk ki magunkból. –Khm. –köhintettem, mikor megérkeztünk a házunk elé és kiszálltam.

- Megvárom, míg bemész. –mondta. Úgy éreztem, hogy mindketten zavarban vagyunk.

- Oké. Köszi mindent. Majd beszélünk. Szia. –sarkon fordultam és bementem a kapunk. Nem néztem hátra, de tudtam, hogy engem figyel. Benyitottam a bejárati ajtón majd ijedten visszafordultam és lerohantam Niallhoz. Könnyek szöketek a szemembe, majd szorosan megöleltem. Nem értette, hogy mi a baj, csak magához szorított.

- Mi a baj? –kérdezte ijedten. Nem tudtam felelni, mert még mindig sírtam. Ellökött magától, hogy a szemembe nézhessen. –Mi van, mond már!

- A-a-a. – nyöszögtem. Nem tudtam elmondani.

- Chloe! Chloe. Nyugodj meg, nem szabad, hogy felizgasd magad. Higgadj le és mond el, hogy mi van. –tudtam, hogy igaza van. Ha ideges leszek, akkor mehetek vissza a kórházba. Nekidőltem az autójának, mély lélegzetet vettem, majd kifújtam. Ezt addig csináltam, míg teljesen le nem nyugodtam. –Jól van. És akkor most mond, hogy mi történt.

- A- az. –szipogtam. –Az ablakok ki vannak törve a házba, minden fel van túrva, teljesen fel van fordulva a ház. A szüleim tegnap nem vették fel a telefont. És vissza sem hívtak. Úgy néz ki, hogy kiraboltak. Niall, ugye a szüleimnek nem lesz baja? –kezdtem megint sírni.

- Nem tudom. De azonnal hívom a rendőrséget. Majd ők körül néznek bent. – A rendőrök 5 percen belül ott voltak. Egy részük bement a házba, volt aki a kertet járta végig, és egy, aki engem és Niall faggatta.

- Mondják el, pontosan mi történt.

- Most jöttünk ide, mikor hívtuk magukat. Chloet hoztam haza a kórházból, bement a házba, de egyből visszaszaladt, mert megrémült. –mondta Niall, mivel látta, hogy nem vagyok olyan állapotban, hogy értelmesen el tudjam mondani a történteket.

- Ön szeretne még valamit hozzáfűzni? –nézett rám a rendőr. Csak megráztam a fejem, majd erőt vettem magamon és megkérdeztem.

- A szüleimnek nem lesz baja? Mikor végeznek a házkutatással?

- Amint tudunk. De kérem, vigye őt el innen, látom, hogy nagyon ideges. Különben sem éri meg itt szobrozni. Nem akarok senkit ijesztgetni, de a látvány, akár durva is lehet. –mondta Niallnak.

- Rendben. –biccentett, de ekkor rajtam már eluralkodott a pánik. Mi? Durva látvány? Mégis mi történt itt? Hol van anyu és apu? Látni akarom őket. Hisztizni kezdtem. Niall megfogott a derekamnál és beültetett az autóba, de én kinyitottam az ajtót és nem voltam hajlandó elmenni sehova. Mikor ezt 3-szor egymás után eljátszottuk, hogy ő beültet én meg kiszállok, rám csukta az ajtót és bezárta, hogy ne tudjam kinyitni. Beült mellém és elindultunk.

- Niall! Vigyél vissza, kérlek!!- siránkoztam

- Nem lehet, Chloe. Meg kell nyugodnod. Komoly bajod is eshet, ha itt maradsz. Haza megyünk hozzánk és ott megnyugszol szépen. Agyrázkódásod volt, nem lehetsz ideges, mert azzal az állapotodat súlyosbítod! Minden rendben lesz, vigyázok rád! –az utolsó mondatnál közel hajolt hozzám és puszit nyomott arcomra és el is fordult, hogy az útra nézzen. Normál körülmények között tomboltam volna az örömtől, de most semmi kedvem nem volt ilyenhez. Valamennyire megnyugodtam, mikor már a 1D házban a kanapén ülve szürcsölgettem a teámat, amit Niall készített. 

–Beszéltem a rendőrökkel. Egyenlőre nem találtak holttestet, sem levelet, semmi olyat, amit arra mutatna, hogy bántották, vagy bántani akarták a szüleid. –ült le mellém Niall. –Amint még többet tudnak, hívnak.

- Niall. Köszönöm, hogy mellettem vagy! –oda bújtam hozzá, ő pedig átölelt.

- Igazán nincs mit. Chloe, fontos vagy nekem. Soha nem fogom hagyni, hogy bajod essen. Vigyázok rád és melletted leszek.

*Catrin szemszöge*

Csakúgy, mint Párizsba, haza is magángéppel utaztunk. Fejem Harry vállának dőlve pihent, az ő feje pedig az enyémre billent. Nem beszélgettünk, nem hülyültünk, élveztük a csöndet. Testünk teljesen egybefonódott. E szép, romantikus pillanatot az törte meg, hogy a gép elkezdett rázkódni. Harryvel összerezzentünk, majd meghallottuk a pilóta kétségbeesett hangját.

- Kedves utasaink! A gép technikai okok miatt kényszerleszállást indít. Kérem csatolják be öveiket és semmi esetre se álljanak fel! –mondta egy férfi hang. Engedelmeskedtünk, a gép egyre jobban rázkódott.

- Harry! Mi történik?!

- Nem tudom, de nyugodj meg. Kiváló pilótát fogadtam fel. Nem lesz semmi baj. –nyugtatott, de ő is épp oly ideges volt mint én. Jó ideig rázkódtunk és gyorsan haladtunk lefelé, majd egyszer csak egyenesbe jött a gép. Már nem zuhantunk és nem rázkódtunk.

- Huh. –sóhajtottam, de korai volt megnyugodni. Ami ez után jött borzalmas volt. De csak szép sorjában. Kb. 5 percig haladhattunk normál tempóban, szépen fokozatosan ereszkedtünk lejjebb. Mikor kinéztem az ablakon láttam, hogy már Anglia fölött vagyunk. Ekkor azonban újból rázkódni kezdtünk. Most már villámgyorsasággal zuhantunk a föld felé.

- Harry! –sikítottam.

- Catrin! Kérlek figyelj rám! Ha ezt nem élnénk túl, tudd, hogy teljes szívemből szeretlek! Mindig is szerettelek és szeretni foglak, még a túlvilágról is. Ha nem élném túl, de te igen, onnan fentről foglak figyelni és vigyázok rád!

- Nem! Nem akarlak elveszíteni! Ha meghalsz, megyek veled!

- Ne butáskodj!

- De! Nélküled nincs értelme az életemnek! De ne adjuk fel! Az angyalaim velünk vannak! Túl fogjuk élni! –mondtam, de ekkor már sírtam. Gyorsan imádkoztam magamban az angyalaimhoz, hogy mentsenek meg minket, és ha már engem nem is, de akkor Harryt. Harry közel hajolt, kezét az arcomra helyezte, és megcsókolt. Hosszú, szenvedélyes csók volt és egyben az utolsó….

*Kívülálló szemszöge*

A gép villámgyorsasággal zuhant a földre, nem messze Londontól az egyik termőfölön. Nem robbant föl, ami kész csoda, de teljesen összetörött. Így ránézésre az utazók közül senki nem élte túl…. Vagy mégis?

Írjátok meg, hogy-hogy tetszett ez a rész, szerintetek hogy lesz a folytatás és hogy ha túléli valaki, ki lesz az!