26. Rész~ Leszek még valaha boldog?

Sziasztok! itt a újabb rész! Köszönet azoknak, akik még mindig olvassák a blogot, pedig mennyiszer késtem mostanában... :/ Ez a rész nagyon rossz lett, rövid is, meg minden, de igyekszem legközelebb jobbat hozni! Jó olvasást! :)

*Catrin szemszöge*

- Harry…. Nekem most el kell mennem ruhát venni magamnak. –mondtam a karórámra pillantva. Hú, jól elszaladt az idő. 2-re értünk ide, és már 4 is elmúlt.

- Oké, persze. Elkísérhetlek? Ha akarod, elviszlek pár jó helyre.

- Azt megköszönném.

Harryvel elindultunk vásárolni. Hm. Milyen furcsán hangzik, főleg, mert nekem kell ruhát venni. Mrs. Kingslei adott pénzt, elmondta, hogy majd minden hónapban kap minden gyerek, ez által én is, és majd azt beosztom magamnak.

Beszálltunk Harry kocsijába és elindultunk…valamerre.

- Amúgy, te mivel foglalkozol? –kérdeztem.

- Énekes vagyok. –mosolygott kedvesen.

- Várj! Te vagy A One Direction egyik énekese, ugye? –tettetem a hülyét. Még szép, hogy tudom, ki ő!

- Igen. Eddig is tudtad, és most játszod az eszed, vagy most jöttél rá.

- Most jöttem rá.

- Akkor ezek szerint nem vagy Directioner.

- Nem.

- És Directionator?

- Az sem. Nem szerettem a bandád, de nem is utáltam.

- Értem. És te?

- Tanuló vagyok. Mancesterbe fogom a gimit folytatni, ez az utolsó év. A banda többi tagjai is itt vannak, vagy csak te laksz itt?

- Egyedül vagyok. A One Direction…úgy érzem, az utolsókat rúgja. Mostanában sokat veszekedtünk, meg nem is tudom, valahogy nem voltunk egy hullámhosszon.

- De még van remény, nem?

- Nem tudom.

- Miért nem mész vissza Londonba, és beszéled meg a dolgokat a bandatagokkal? Elvégre, ők a barátaid, nem? Ki másra számíthatsz, ha nem rájuk?

- Igazad van. Csak, Louis nem érti meg, hogy nekem mennyit jelentett Catrin. Ő boldog. Az ő szerelme, Eleanor még él, és virul és most is együtt vannak. De én egyedül maradtam.

- Szerintem meg kellene beszélnetek. Ne menjetek szét egy ilyen miatt.

- Gyere, megjöttünk.

Kiszálltunk a kocsiból, majd egy pláza előtt találtam magam. Bementünk egy ruhás üzletbe. Harry leült az egyik próbafülke elé, és bámult ki a fejéből, míg én ruhákat válogattam. De nem tudtam teljesen a ruhákra figyelni, mikor ott volt Harry. Akkora kínt élek át percről-percre, mikor ott van mellettem, de nem ölelhetem meg, nem csókolhatom. Végül, magam sem tudom, hogyan, de sikerül pár ruhát összeszednem, amit tetszett, ezért elindultam felpróbálni őket. Összesen 5-öt vittem be, abból Harrynek 2 nem tetszett, ezért keretem mást. Vettem fehérneműt, pulcsikat, farmert, nadrágot, szvettert, meleg kabátot, sálat, cipőt, pizsamát, meg ami kell. Mire visszaértünk a nevelőotthonba este 7 óra lett. És mondanom sem kell, hogy a zsebpénzem háromnegyede elúszott. De ha egyszer muszáj volt ezeket megvennem, akkor nincs mit tenni.

- Köszi, hogy elkísértél!- mondtam.

- Nincs mit. Angela…. Köszönöm, hogy felnyitottad a szemem! Azt hiszem, holnap hazamegyek, és megbeszélek mindent a fiúkkal.

- Értem. Örülök, hogy segítettem! –mosolyogtam kedvesen, de belül fájtak a hallottak. Harry elmegy? Na ne!!!!

- Még délelőtt benézek hozzád, ha nem bánod!

- Dehogy! Gyere, engem itt megtalálsz!

- Oké. Akkor jó éjt! –búcsúzott, és egy puszit nyomott az arcomra, amitől kirázott a hideg. Álmodom, vagy tényleg kaptam tőle puszit? Juj, ez most jó jel? Ugye az?!

- Jó éjt, holnap várlak! Szia! –intettem, és bementem a nevelőotthonba. A kezem majd leszakadt a szatyroktól mire beértem a szobámba. Akkor kezdődhet a kipakolás. Nem vett sok időt igénybe ez a feladat, mivel annyi ruhát azért nem vettem. Nem tudtam mit kezdeni magammal, ezért, hogy ne gondoljak Harryre, Alicera, Tomra, vagy a régi barátaimra felpattantam és elindultam a folyosón. Lassan elértem Hilary szobájába, majd kis hezitálás után benyitottam. A kislány, akit fél éve láttam utoljára, már nem is volt annyira kicsi. Egészen megnőtt a drágaság. Hosszú szőke haja a vállára omolt, és épp azzal a plüssmacival játszott, amit még én adtam neki. Legszívesebben egyből felemeltem volna, de megint csak nem tehettem semmit.

- Te ki vagy? –kérdezte. A hangja teljesen megváltozott, mióta utoljára hallottam.

- Öö, a nevem Angela Frey. Ma jöttem a nevelőotthonba. És te ki vagy?

- Hilary. Akarsz velem játszani?

- Persze!

Leültem mellé a földre, és egy órán át el is voltunk. Jó érzés volt megint mellette lenni, hisz ő az unokatestvérem. De ő soha nem fogja megtudni, hogy Catrin a rokona volt. Akkor nem mondtam el neki, most pedig már nem tehetem. Hilary 8 körül lefeküdt aludni, én lezuhanyoztam, és bebújtam az ágyamba, de aludni nem tudtam. Csak forgolódtam az ágyamban a gondolataimmal küszködve. Folyton az a bizonyos „Mi lett volna, ha….” kérdés járkál a fejemben. Hisz, ha nem megyünk Párizsba, nem zuhanunk le, nem leszek angyal, nem ismerem meg Tomot és Alicet, és akkor még mindig Harry barátnője lennék. Jó esetben. De mi lett volna, ha úgy döntök, hogy leszek tovább angyal, és nem jövök a fölre vissza? Lehet, hogy minden könnyebb lenne. Mert akkor már többé-kevésbé beletörődtem, hogy nem beszélhetek a barátaimmal, nem érinthetem őket. Most, hogy itt vannak mellettem, sokkal nehezebb megállni, hogy megöleljem őket. Így minden olyan nehéz. De lehet, hogy minden így lesz jó. Nem tudom. Én már semmit nem tudok. Hiányzik Alice és Tom is. Ha sikerül elnyernem Harry szívét, akkor őket már soha többé nem látom. Ha viszont nem sikerült, akkor Harryt és a barátaim nem látom soha többé. Miért…miért büntet engem így a sors? Mi rosszat tettem? Születésemtől az egyetlen jó, ami történt velem, az Harry volt. De őt is valamilyen szinten elvette. Csak tudnám, mit csinálok, csináltam rosszul. 

Csak forgolódtam. Nem jött álom a szememre, de őszintén nem is akartam nagyon elaludni. Minek? Úgyis csak rossz álmok kerülgetnének. 

Már elmúlt éjfél. Aludnom kéne, hisz ha holnap jön Harry, akkor ne nézzek ki úgy, mint egy élő-halott. Behunytam a szemem, és próbáltam szép emlékekre gondolni. Mikor Harryvel Párizsban voltunk. Mikor sétáltunk a parkban. Mikor Louisszal először találkoztam. Mikor Niall megvédett Taylorral szemben. Ezek mind olyan szép emlékek. Bárcsak minden átélhetném még egyszer. 

Nos, úgy gondoltam ha ilyekre gondolok, akkor majd valamivel jobb kedvem lesz, és el tudok aludni. Tévedtem. Az emlékek csak felsértették a szívemen a régi sebeket, és sírásba törtem ki. 

Leszek én még életemben valaha teljesen boldog?