30. Rész~ Titkok felfedése

Hali, paparapapááá, kiderül ki "az" a személy! :) Jó olvasást! :)xx

… Harry nemsokára visszatért, de nem egyedül. –Srácok, ti már ismeritek őt, de Angela, te még nem. Szeretném neked bemutatni…. –kezdte. Egyszerűen nem tudom elhinni. Pont ő? De miért? Sokkal jobban fogadnám, ha más lenne, mondjuk egy csinos, kedves rajongó. Vagyis, nem, azt sem fogadnám jól, hisz akkor sem lehet Harry az enyém, és nem bírnám ki, ha másodszor is el kellene veszítenem. Na de így?! –Taylor Swift-et. Ő a barátnőm. Tay, ő itt Angela.

- Te!? –kérdeztem kissé undokan, mire mindenki kérdőn nézett rám. –Khm..vagyis..nem megcsalt téged? –kérdeztem zavaromban Harrytől. Kínosan köhintett, majd mellém lépett, és megragadta a karom. A nappaliba vezetett.

- Muszáj volt? –kérdezte mérgesen.

- Mit?

- Ezt. Felhozni, hogy megcsalt.

- Mi? Csak kérdeztem valamit.

- Oké, nézd. Tudom, hogy Taylor hibázott, de megbocsájtottam neki. Mindenki hibázhat, nem?

- De. Csak…kihasznál!

- Ezt meg honnan veszed? És egyáltalán, honnan tudod, hogy megcsalt?

- Olvastam…. Nézd, én nem akarok beleszólni, de….

- Akkor ne tedd! –szakított félbe „kedvesen”. –Figyelj, nem szeretnék veled haragban lenni, mert fontos vagy számomra! De kérlek, fogadd el, hogy boldog vagyok vele. –kérlelt megenyhülve.

- Nem tudom. Félek, hogy megint összetörsz.

- Nem fogok! –szólt, majd megölelt. Viszonoztam az ölelését, majd visszamentem a konyhába.

- Taylor! Sajnálom, hogy úgy reagáltam! Tényleg, csak nagyon meglepődtem, és így jött ki. –mondtam bűnbánó arccal, mikor legszívesebben megfojtottam volna. Mosolygott, majd hozzám lépett.

- Semmi baj, megesik. –ölelt meg. Fanyarogva visszaöleltem. Blááh, ma fertőtlenítem..mindenem. Mosolyt erőltettem, egy ideig jó pofiztunk, majd felálltam az asztalról.

- Niall, segítesz elmosogatni, kérlek? –kérdeztem.

- De nem is használtunk tányért.

- De poharakat igen. –úgy beszéltem vele, mint aki ezer éve ismeri. Szegény, biztos furcsa volt neki, de nekem cseppet sem. Végül azt hiszem leesett neki a nézésemből, hogy eszembe sincs mosogatni, hanem egyszerűen nem bírom Taylor mellett, és hogy szeretnék vele beszélgetni. Mindenki elvonult a nappaliba, Harry és Taylor Harry szobájába, én Niallal pedig „mosogatni”.

- Igen? –kérdezte, mikor már mindenki hallóterületen hívül volt.

- Azt hiszem, nem tőlem kell félteni Harryt. –mostam el egy poharat, majd a kezébe nyomtam, hogy eltörölje.

- Taylor? Ugyan, két hétnél nem bírják tovább.

- Harry szavaiból nem ezt vettem ki.

- Féltékeny vagy? –piszkált.

- Nem. –mentegetőztem, és lenéztem a pohárra, amit ezredszer mostam át, hogy ne lássa, hogy elpirultam. –Csak tudom, hogy megcsalta egyszer, és nem akarom, hogy megint összetörjön, hisz én ott voltam vele, amikor mélyponton volt Catrin miatt.

- Nyugi, Taylor ne fog balesetben meghalni. Nincs akkora szerencsénk. –gonoszkodott. Na, ez azért nem tetszett.

- Ne mondj ilyet! Akármilyen ő, azért ez gonosz volt.

- Igaz, bocs. A lényeg, hogy szerintem miatta nem kell aggódnod. Hamarabb vége lesz ennek az egésznek, mit gondolnád. Taylor nem a hosszú kapcsolatairól híres.

- Lehet.

*Liam szemszöge*

- Gyönyörű vagy! –suttogtam a fülébe, majd újra megcsókoltam. Mikor szám el tudott válni az övétől, a hajába túrtam és szorosan megöleltem.

- Itt maradsz éjszakára? –kérdezte Samantha selymes hangján.

- Tudod, hogy nem lehet. –sóhajtottam szomorúan.

- Liam, miért nem vállaljuk fel kapcsolatunkat? Már több, mint egy éve járunk, de titkolózunk. Miért?

Samatha Smith

- Nem akarlak elveszíteni.

- Miért veszítenél el?

- Volt egy barátnőm, Alice. Őt elvesztettem, és nem tudom. Hülyeségnek hangzik, hogy azért nem akarom, hogy felvállaljuk, mert félek, hogy elvesztelek, hisz így is történhet bármi baleset. Csak, így egyszerűbb.

- Mi? Mi egyszerűbb így? Alig látjuk egymást! Vagy te dolgozol, vagy én. Ha pedig épp szabadidőnk van, akkor sem láthatjuk egymást mindig, mert nem tudsz titokban eljönni a haverjaidtól. –emelte fel a hangját. –Liam, nem tudom, meddig bírom még.

- Kérlek!- öleltem át hátulról.  –Nem élem túl, ha elveszítelek. Csak félek. A directionerek gyűlölködő, utálkozó levelekkel bombáznának, akárhova mész lesifotósok üldöznének, nem lehetne normális életed! Ettől szeretnélek megkímélni.

- De nekem ez így nem jó. Titkok, alig vagyunk együtt. Tudod, én is félek. Félek, hogy a sajtó összehoz valakivel a nyilvánosság előtt. Elkap a féltékenység, akárhányszor fényképezkedsz egy rajongóddal. Félek, hogy az a lány lesz olyan bátor, hogy esetleg megcsókol, hisz tudja, hogy nincs barátnőd, amikor nagyon is van. Bár, néha ezt már én sem hiszem el. Tudom, hogy melletted nincs átlagos élet. De kinek kell, amikor lehet különleges is? Tudom, hogy nehéz a rajongókkal. De azt is tudom, hogy lesz, aki nem utálkozik majd, hanem elfogad. És a többi is majd megbékél velem, ha látják, hogy boldog vagy. Mert ha nem, akkor azok nem is igaz directionerek!

- Igazad van! De még ne menjünk egyből a TV-hez. Előbb bemutatnálak a srácoknak.

- Tessék? Akkor... felvállaljuk?

- Igen! –jelentettem ki, mire a nyakamba ugrott és megcsókolt. Egy hosszú csók után elindultunk haza, mármint az én házamba.

*Niall szemszöge*

- Pssz! –csitítottam a barátnőm.

- Jó, jó, csak izgatott vagyok, hogy mit fognak szólni. –ugrándozott, majd puszit nyomott a számra.

- Gyere már be, te energiabomba! –rángattam be a bejárati ajtón Chloet. Fél éve együtt vagyunk, csak eddig nem fedtük fel. Részben Harry miatt, hisz nagyon össze volt törve, aztán úgy gondoltunk, hogy még várunk, hogy megerősödjön a kapcsolatunk, hogy majd kibírja az utálkozó rajongókat. Ma már mindketten úgy érezzük, hogy készen állunk. Kézen fogva sétáltunk át az előszobából a nappaliba, ahol már a Haylor páros is lent volt. Végig néztem a társaságon, majd megakadt a szemem Angelán. Furán csillogott a szeme, és folyton Chloet nézte. Mintha ismerné őt. De honnan ismerné? És ha mégis, akkor Chloe miért nem említette? Mondjuk, ez így hülyeség. Nem kötelessége beszámolnia a barátairól, de Chloe közömbösen, sőt furán nézett rá, mintha nem ismerné. Akkor hogy is van ez? Nem volt időm többet ezen agyalni, mert mindenki kérdőn nézett ránk.

- Khm. Szóval, ti mind ismeritek Chloet! Talán Taylor, és te, Angela, nem. Annyit szeretnék bejelenteni, hogy ő a barátnőm. Már régebbtől együtt vagyunk, csak eddig nem vállaltuk fel a rajongók miatt. Vártuk, hogy megerősödjön a kapcsolatunk, és ez mára megtörtént. –mondtam ki egyszerűen. Hihetetlenül megkönnyebbültem, vége a titoknak, és hivatalosan is egy pár vagyunk. Mindenki döbbenten nézett ránk, végül Liam és egy lány betoppant.

- Srácok…szeretném bemutatni nektek Samathat. Samatha, ők itt a barátaim, srácok, ő itt a barátnőm. –na, ekkor mindenki még jobban ledöbbent. Mondjuk, Liamon és barátnőjén én is meglepődtem, de végül is, ugyan azt tették mint mi. Végül Louis állt fel, majd hozzánk sétált.

- Gratulálok! –rázott kezet előbb velem, majd Liammal. –Mindkettőtöknek. Szorítok, hogy minden jól sikerüljön. –mosolygott. A lányok, és főleg Samatha elég kínosan érezték magukat először. Chloet bár mindenki ismerte, senki nem volt szoros kapcsolatban vele, rajtam kívül, Samathat pedig senki nem ismerte Liamon kívül.

- Hé, Zayn! Neked is van titkos barátnőd? –kiáltotta Harry.

- Hát...most hogy mondod...nem, nincs. –mondta szórakozottan, mire mindenki felnevetett.

*Angela szemszöge*

- Szia! –álltam meg Liam előtt.

- Öö..szia. Te…?

- Angela Frey. Harry egy barátja. –mutatkoztam be. De jó volt újra látni őt.

- Á, most már tudom! Örülök, hogy végre megismerhetlek!

- Nagyon helyes barátnőd van. Oda is megyek hozzá, olyan egyedül van.

- Köszi.

- Szia! A nevem Angely Frey. –mutatkoztam be Samathanak.

- Szia! Én Samatha vagyok. Öö, Liam rólad még nem is beszélt...

–Harry barátja vagyok. De én sem ismerem annyira jól a srácokat. Ez hosszú történet.

- Értem.

- Hali! –jött oda hozzánk Chloe. –Te ki vagy? –nézett rám.

- Angela Frey. Harry egy barátja.

- Ó, értem. Chloe. Te pedig Samatha, ugye? –mire a megszeppent világos barna hajú lány bólintott. Hármunk közül ő volt a legvisszahúzódóbb. Mondjuk, Chloe és én már ismertük a fiúkat, csak ugye engem senki nem ismer. Furcsa érzés, hogy itt vannak veled a legjobb barátaid, meg az ellenséged, és egy barátnőjelölted, de mindenki idegenként néz rád. Ezt nem kívánom senkinek. Miután mindenki mindenkivel összeismerkedett Niall és Chloe, és Samatha és Liam elmentek sétálni, a Haylor páros megint elvonult Harry szobájába, végül mi hárman, Zayn, Louis és én maradtunk a kanapén. Nem mertem felmenni, és megzavarni Harryt, mert a végén még összeveszek Taylorral, ezért odaálltam Lou elé.

- Öö..haza tudnál vinni? Harryt nem akarom megzavarni.

- Persze. –mosolygott kedvesen. –Zayn, jössz velünk, vagy maradsz itthon egyedül?

- Végül is. Nincs semmi dolgom. Hova megyünk?

- Manchesterbe. -szóltam.

- Ott laksz? -Lou.

- Igen. Nevelőotthonba. Oda kell menni, ahol Catrin lakott.

- Te is ott élsz?

- Igen. De csak 2 hónapja. Catrint én nem ismertem.

- Oké, induljunk. –állt fel Zayn.

3 és fél óra múlva meg is érkeztünk.

- Köszi a fuvart. Majd a nevembe kérj elnézést Harrytől, hogy eljöttem, de nem várhattam tovább. –mondtam, majd kiszálltam az autóból.

- Oké, jó éjt! –köszöntek el egyszerre.

- Sziasztok! –intettem, ők elhajtottak, én pedig bementem a házba. Gyorsan lezuhanyoztam, megvacsoráztam, majd bedőltem az ágyba. Ott nem bírtam tovább, elsírtam magam. Hiába mosolyogtam egész délután, hiába látszottam jókedvűnek, ez mind csak állarc volt. Valójában teljesen össze vagyok törve Haylor miatt. Lehet, hogy Niallnak igaza van, és nem lesznek együtt tovább két hétnél, de mi van, ha téved, és ez most teljesen más lesz? Ha nem sikerül őt visszaszereznem? Ha Taylorka miatt úgy összeveszek vele, hogy haragban fogunk elválni? Ha elmegyek, már soha nem lesz esélyem beszélni vele, és elmondani, hogy mennyire szeretem. De nem állhatok közéjük, mert akkor is mindenki rám fog majd haragudni. Nem. Meg kell várnom, hogy Harry megelégelje Taylort, és ő közeledjen felém. Addig pedig csak egy kedves ismerőse lehetek, vagy a barátja.

Sokáig töprengtem a jövőről, hogy mi-hogyan lesz, majd szép lassan álomba sírtam magam.

29. Rész ~Ismerkedés

Hali, itt a következő! Annyit szeretnék kérni Csengi P-től, hogy ne belezzen ki! ;) Jó olvasást! :)xx

Reggel borzalmas fejfájással és szédüléssel ébredtem, Harry kocsijában hiányos ruházattal. Én a hátsó ülésen, ő az elsőkön aludt. Lassan felültem, de egyből vissza kellett dőlnöm, mert nem bírtam. Ez a másnaposság. Borzalmas. De ami még rosszabb, az az, hogy semmire nem emlékszem, ami a tegnap este folyamán történt. Az utolsó emlékem, hogy jól berúgtam, és találkoztam Harryvel. Ennyi.

- H-Harry! –suttogtam.

- Mi történt? –kérdezte. A hangjából ítélve ő is olyan kómás volt, mint én.

- Nem tudom. Te emlékszel valamire, a tegnap estéből?

- Nem sokra. Berúgtál, próbáltalak hazavinni, nem engedted, lefogtalak, hogy na kalimpálj, de többre nem. Te?

- Én még ennyire sem. Viszont szétmegy a fejem! –panaszoltam, és teljesen kiment a fejemből, hogy most épp Harry autójába fekszem, itt van velem Harry, hogy mi épp kicsit haragban voltunk még tegnap este. És az sem foglalkoztatott túlzottan, hogy kiderítsem, mi történt tegnap. Mondjuk, nem is tudom hogyan, de gondoltam, részegre ittam maga, ő pedig segített. Aha, gondoltam én.

- Nekem is sajog. Bár, szerintem az enyém semmi, a tiédhez képest. Eléggé be voltál nyomva.

- Kösz, ezt én is tudom. Mit lehet ez ellen tenni? –kérdeztem, közben pedig felöltöztem, ugyanis egy fehérnemű volt rajtam.

- A másnaposság ellen? –kérdezte nevetve. –Semmit. Ki kell bírni. De várj, van itt valahol fájdalomcsillapító. Nem leszel tőle teljesen jól, de enyhíti a fájdalmat. –kezdett kutakodni az autóban. Előrehajolva megláttam, hogy csak egy szál boxer van rajta. A látvány eszembe juttatta a párizsi estét. De jó is volt! Nem töprenghettem sokat ez emlékeken, több okból kifolyólag. Ha sokat emlékszem vissza a régi életemre, elkap a sírás, és az most nem lenne szerencsés, a másik, hogy így is eléggé fáj most a fejem, és szédülök. A harmadik, hogy Harry megtalálta a gyógyszer, amire reagálnom kellett. –Tessék. Van itt víz is. Vedd be, jót fog tenni! –mosolygott.

- Neked nem kell? –kérdeztem, mert csak egy golyó volt nála.

- Neked nagyobb szükséged van rá! Majd valahogy túlélem, nem ez az első eset, hogy kissé másnapos vagyok. Hidd el, voltam már rosszabbul is. –mosolygott még mindig, én pedig bevettem a tablettát.

- És…most hogyan tovább?

- Én felöltözök…. - nevetett. –Látom, te ezt már megtetted. Utána elviszlek..öö..ebédelni?

- Miiii? Már annyi az idő?

- Ja. Fél 12.

- Miiiii? Aúú, a fejem! A nevelőotthonban már biztos a hajukat tépik, hogy hol vagyok! –nyafogtam. Harry mosolygott, majd hátra hajolva puszit nyomott arcomra, amitől elpirultam. Ezt észrevette, szóval kiröhögött. Szupi. Felöltözött, majd kiszállt az autóból. Követtem őt, de amikor lábra álltam, nagyon megszédültem. Ha nincs ott, akkor bizonyára elesek.

- Nem volt jó ötlet így berúgni, főleg, hogy még soha nem ittál.

- Tudom. Jézusom! Így nem mehetek sehova, főleg nem emberek közé! –néztem az autó ablakába, ahol láttam az arcképem. Bár ne láttam volna. Borzalmasan festettem.

- Oké, akkor hazaviszlek, utána pedig irány London.

- Miért mennék én a fővárosba?

- Hogy bemutassalak a 1D többi tagjának, és még egy meglepetés személynek.

- Ki a meglepetés?

- Nem árulom el, mert akkor már nem az.

- Oké. Mit fogok mondani Mrs. Kingslei-nek? Hol töltöttem az éjszakát, és hol voltam eddig?

- Nyugi, majd kimagyarázlak, és a mai napról is elkérlek. –bólintottam, visszaültünk a kocsiba, majd a nevelőotthonhoz mentünk.

- Szóval, Angela velem töltötte az éjszakát. –jelentette ki kereken Harry a nevelőmnek. Te jó ég! Nekem végem!

- Csakugyan? –húzta fel a bal szemöldökét Mrs. Kingslei.

- Igen. De nem kell ám semmi rosszra gondolni. Csak elvittem vacsorázni, és sokáig voltunk az étteremben, ezért utána már nem akartunk idejönni, mert nem szerettük volna, hogy miattunk mindenki felébredjen, szóval hotelban aludtunk. –Harry úgy hazudott, mintha tényleg ez történt volna. Rémisztő, milyen jól csinálja. Most már komolyan elgondolkodom azon, hogy amiket nekem mondott Catrinként és Angelaként, azok a szavak igazak voltak-e.

- Hm. Rendben, elfogadom, de csak mert a kisasszonnyal eddig nem volt semmi gond. És, nincs ellenvetésemre, hogy együtt mentek szórakozni, sőt, örülök, hogy Harry talált magának egy ilyen helyes lányt –nézett rám -, de jobb lenne, ha előtte legközelebb szólnátok. –mondta szigorúan.

- Igen –bólintottunk egyszerre.

- Akkor, ha nem gond, a mai napra elvinném őt. –folytatta Harry.

- Már megint?

- Ha nem baj.

- Oké, érezzétek jól magatokat!

Gyorsan lezuhanyoztam, átöltöztem valami kényelmes, mégis csinos ruhába, megfésülködtem fogat mostam, és már el is indultunk.

Nem mentünk étterembe, mert Harry azt mondta, hogy majd eszünk a srácokkal. Uh, csak érjünk már Londonba. Két dolog miatt: rettenetesen éhes vagyok, és rosszul vagyok az autóban a tegnap este miatt. 3 és fél óra múlva végre leállt a motor, és kiszállhattam a friss levegőre. Harry egy hatalmas, gyönyörű nagy ház előtt állt meg. Kb. 8 hónapja jártam itt, az emlékek mégis olyanok voltak, mintha csak tegnap lett volna, hogy itt aludtam Harryvel összebújva, aztán másnap indultunk Párizsba. Mintha tegnap lett volna, amikor legelőször jártam itt, és jól összevesztem Taylorral.

- Szép házatok van! –dicsértem meg, majd beengedett a kapun, amik előtt őrök álltak. Kinyitotta a bejárati ajtót, beléptem, majd megláttam Niallt. Legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de uralkodnom kellett az érzelmeimen. Már annyira hiányzott ő és a többiek is.

- Szia! –köszönt.

- Hali. A nevem Angela Frey. –mutatkoztam be.

- Niall Horan. –nyújtotta a kezét. –Harry, beszélhetnék veled? –fordult a göndörke felé.

- Aha. Angela..helyezd magad kényelembe. –mutatott a kanapé felé. Mivel jól ismertem a házat, biccentettem, elindultam az említett szobába, ők pedig elvonultak, gondolom a konyhába beszélgetni.

- Hello! –intettem a kanapén fekvő Zayn felé. –A nevem Angely Frey.

- Cső. Zayn vagyok. Honnan jöttél?

- Harry barátja vagyok. –mosolyogtam kedvesen az éppen matek könyvet olvasó Zaynre. Tényleg! Ő ebben az évben gimibe jár. Jé, nem gondoltam volna, hogy valaha nekiáll majd a leckének. –Tanulsz? –törtem meg a kínos csendet.

- Nem. –röhögött ki. –Csak úgy teszek. Nem értem, minek nekem gimibe járni.

- Miért jársz gimibe? 20 éves vagy. –tettettem a hülyét.

- Mert nem fejeztem be a verseny miatt, így most a szüleim beírattak, hogy járjam ki az utolsó évet.

- Akkor már nincs sok hátra! –bíztattam.

- Ja. Szerencsére. Várjunk csak…. Tudom, ki vagy te!

- Ezt hogy érted? –lepődtem meg.

- Te beszéltél Harry fejével, nem? A te tanácsodra jött vissza és békült ki velünk. Ugye?

- Ja! Igen.

- Nos –állt fel -, akkor köszönettel tartozom neked. Ha te nem vagy, akkor már lehet, hogy vége a One Directionnak, amit nagyon nem akartam.

- Semmiség. –hebegtem zavartan, és éreztem, hogy megint kicsit elpirultam. Jaj!

- Szevasztok! – köszönt Louis. –Hát te ki vagy? –nézett rám.

- A megmentőnk. –mosolygott Zayn. Szegény Lou egy ideig csak állt ott értetlenül, majd leesett neki.

- A..Angela, ugye? - kérdezte.

- Igen.

- Köszönjük, hogy észhez térítetted Hazzát. Ha te nem vagy, akkor… - félbeszakítottam.

- Tudom, akkor már lehet, hogy nincs One Direction. Fiúk, én nem tettem semmilyen csodát, nem kell hálálkodni. Egyszerűen felnyitottam a szemét. Ennyi. Amúgy, miért hívtad Hazzának?

- Mert így is szoktuk nevezni. És, oké. Csak egyszerűen nem tudjuk elképzelni, neked hogy sikerült, amikor senkit nem engedett magához közel. Különleges vagy. –mondta Lou. Erre nem feleltem, csak kínosan mosolyogtam. Én különleges? Hah, persze.

- Látom, megismerkedtél a srácokkal –nézett rám Harry.

- Igen. De nem öten vagytok egy csapatban? –kérdeztem. Liam hiányzott.

- De. Csak az 1D „apa” épp elfoglalt. Valahova elment még délelőtt, de azóta semmi. –mondta gúnyosan Zayn.

- Értem –mosolyogtam.

- Rendelünk pizzát? Éhen halok. –nyavalygott Niall.

- Te mikor nem? –röhögött Harry, majd a telefonért nyúlt, és tárcsázni kezdett.

- Angela…. –állt meg előttem Niall. –Mi még nem is beszéltünk. Gyere velem. –szólt, és elindult az emelet felé, majd irányt váltott, szóval végül a konyhában kötöttünk ki.

- Igen?

- Milyen kapcsolatban vagy Harryvel? –kérdezte szigorúan.

- Tessék?

- Jól hallottad.

- Mi a baj, Niall?

- Semmi. Csak, tudod, Harry nagyon összetört, amikor elvesztette Catrint.

- És? Mi közöm nekem ehhez?

- Tulajdonképpen nem tudom –nevetett -,csak félek közel engedni bárkihez is. –dőlt neki a pultnak. – Olyan, mintha a testvérem lenne, és nem akarom, hogy újra átélje ugyanazt, amit 8 hónapja.

- De, Catrin repülős balesetben halt meg, nem?

- De.

- Akkor nem értem. Hisz az nem olyan volt, mintha megcsalta volna, vagy ilyesmi. Ez így volt számára megírva.  –mondtam értetlenül. Mi köze a kettőnek egymáshoz? Viszont hatalmas piros pont nekem, amiért így tudtam magamról beszélni! :D

- Nem tudom. Végül is, semmi értelme annak, amit mondok. Lehet, hogy az éhség miatt vagyok ilyen. –ezen mindketten jót nevettünk –Csak szeretném megkímélni a csalódástól. De sajnos a jövőt nem láthatom. Csak annyit kérek tőled, hogy ne bántsd meg, ha közelebb kerülnétek egymáshoz.

- Hidd el, nem fogom. –mosolyogtam kedvesen, mire átölelt. Igen, Niall ismert arról, hogy szeret másokat megölelni. Viszont ez nekem most nagyon jól esett, szóval örültem, hogy ő ilyen.

Az 5 pizza 20 percen belül megérkezett. Niall már nagyon éhes volt, ezért tányér, szalvéta, minden nélkül ültünk le dobozból enni. Még jó, hogy nagy asztaluk van.

Először mindenki a sajátját ette, majd a végén már cserélgettünk. Mint egy nagy család, de azért Liam hiányzott. Még az asztalnál ültünk, mikor kopogtattak. Lou felpattant, hogy kinyissa, de Harry közbeszólt.

- Majd én. –mosolygott titokzatosan. Kérdőn néztem a fiúkra, akik szintén nem tudtak semmiről. Harry nemsokára visszatért, de nem egyedül. –Srácok, ti már ismeritek őt, de Angela, te még nem. Szeretném neked bemutatni….

Na, mit gondoltok, ki lesz??

28. Rész~Boldog szülinapot!

Hali! Mint láthattátok, megváltozott a blog kinézete, de remélem azért annyira nem lett rossz, és tetszik... :)
Jó olvasást! :)xx

Napok teltek el. Magányos voltam, nem volt velem senki. Talán jobb is így, mert mindent sikerült végig gondolnom. Az egész 17 évemet Catrinként és ezt a 2 hónapot Angelaként. Rádöbbentem, hogy azért kaptam új esélyt, mert az én életemnek nem így kell végződnie, és még valami feladatom van emberként. De mi az? Tényleg az van számomra írva, hogy Harryvel legyek? De, akkor miért haltam meg? Mit kell bizonyítanom?

Napokig csak tanakodtam. Harrynek nem telefonáltam. Még mindig rá várok, bár kezdem elveszíteni a reményt, hogy valaha felhív.

Február 28.

A születésnapom. Legalábbis, ekkor ünneplem, mikor nincs szökőév. Most pedig nincs. Szomorú, ködös reggelre ébredtem. Nem túl jó kezdet. Úgy döntöttem, hogy eddig várok. A szülinapomig. Ha Harry ma sem hív, akkor holnap én fogok neki. Már nem bírom tovább. Muszáj vele beszélnem, mert már csak 10 hónapom van emberként.

A délelőttöt az iskolában töltöttem, majd mikor már közel jártam a nevelőotthonhoz, egy roppant ismerős autót láttam meg. Messziről nem tudtam beazonosítani, azonban a szívem hevesen dobogott, és reménykedtem, hogy az övé. Szaporábban lépkedtem, már majdnem futottam, végül megérkeztem. És igen. A kocsi Harryé. Berontottam a nevelőotthonba, majd megindultam a szobám felé. Nem volt ott. Benéztem Hilaryhez, de Harry ott sem járt. Akkor már csak egy helyen lehet. Bizonytalan léptekkel, de végül megérkeztem a helyre, ahol gondoltam, hogy van. Nem tévedtem. A régi szobámban az ágyon ült. Feje lehajtva, arca a kezébe temetve, válla rázkódik. Mintha csak a múltba csöppentem volna vissza, amikor még angyal voltam. Ugyan ez volt akkor is. Beléptem a szobába, amire felkapta a fejlét. Szeme nem volt olyan vörös, mint szokott, miután itt sírt. Csak épphogy piros volt.

- Szia. –hebegtem. –Mit keresel itt?

- Emlékezni jöttem. –szólt rekedtes hangon. Felvont szemöldökkel néztem rá, hisz nem igazán értettem, mire céloz. Ezt észrevette, ezért folytatta. –Ma van Catrin 18. szülinapja. Azaz, csak lenne, ha még élne, és nem is ma, hanem 29-én született, de most nincs szökőév, ezért gondoltam ma jövök. Amint beléptem ide, elkapott a bánat és szomorúság. Nem ölelhetem át. Nem köszönthetem fel. Nem adhatok neki ajándékot. Nem…nem tehetek semmit. –szipogott. Lehajtott fejjel, némán bólintottam, aztán csak álltam. A szívem azt súgta, menjek oda hozzá, és öleljem meg, hogy megnyugodjon. Az eszem viszont azt, hogy menjek el, hisz tőlem nem érdemel törődést, mert arra sem volt képes, hogy felhívjon, holott megígérte. Ezért nem mozdultam, csak álltam. Harry kifújta az orrát, majd hozzám lépett. –S-sajnálom, hogy nem hívtalak. –nyögte ki, mire felnéztem egyenesen a szemébe, majd kínosan nevetve megráztam a fejem.

- Tudod, Harry, nem akarok még én is beléd rúgni, azt az emlékek megtették. Csak tudd, hogy rettenetesen fájt, hogy 2 hónapig nem jelentkeztél, pedig megígérted. Tudom, hogy én is hívhattalak volna, és akartalak is, csak úgy döntöttem, hogy még várok. Fel sem fogod, hogy miken mentem én keresztül nap, mint nap. Nem telt el úgy perc, hogy ne reménykedtem volna, hogy hívsz. De a remény szép lassan szertefoszlott. Nagyon örülök, hogy végre újra láthatlak, de jobb lett volna, ha nem a hírekből tudok meg mindent. –mondtam, sarkon fordultam, és elindultam a szobám felé, de elkapta a kezem, és visszarántott.

- Igazad van. –szólt lehajtott fejjel. –Hibáztam. Meg tudod ezt nekem bocsájtani?

- Nem tudom. A dolgok nem ilyen egyszerűek, hogy megbántasz, bocsánatot kérsz, és ennyi. Nem. Elfogatom a bocsánatkérést, de még gondolkodom, hogyan tovább.

- Nem akarlak elveszíteni! –suttogta.

- Akkor miért nem hívtál? –kérdeztem a könnyeimmel küszködve. Erre nem tudott felelni, ezért magára hagytam. 

Épphogy beértem a szobámba, az érzelmek felszínre törtek, és sírásba törtem ki. Rossz volt, hogy így bántam Harryvel, de nem hagyhatom, hogy játszon velem. Ha most szó nélkül megbocsájtok neki, akkor legközelebb is ezt teszi velem, mert tudja, úgyis elnézem neki. Hát nem! Viszont, jól döntöttem, hogy ilyen kemény voltam? Mi van, ha elmegy, és soha többé nem jön vissza, pont ezért. Gyorsan megmostam az arcom, próbáltam összeszedni magam, és visszamentem megkeresni őt. De nem volt a szobában. Benéztem Hilaryhez, de ő nem látta. Végül a portástól megtudtam, hogy elment.

- Nem mondott semmit? –kérdeztem idegesen.

- Nem. De elég bánatos volt.

- Nem mondta, hova megy?

- Sajnálom, nem. –mondta a recepciós, akit végül otthagytam.

Olyan dühös voltam magamra, mint még soha. Hogy tehettem ezt azzal az emberrel, akit a legjobban szeretek? Tudom, hogy nagyon megbántottam, éreztem, amit ő érez, ezért tudom. De most mit tegyek? Hirtelen felpattantam, és olyat tettem, amit nem értettem, és soha nem fogok megérteni, mert normál esetben ilyet soha nem csinálnék. Elmentem egy közeli kocsmába. Gondoltam, 18 lettem, akkor iszom. Persze, nem úgy gondoltam, hogy majd részegre iszom magam, hisz már nagykorú vagyok. Nem, ilyesmire nem gondoltam. Csak annyit akartam, hogy kicsit lazábban lássam a dolgokat, és elfelejtsem a gondjaimat. Már sötétedett, mire leértem. Még alig volt bent pár ember, hisz még nem volt olyan késő. Leültem a pulthoz, és rendeltem magamnak valami erőset. Tulajdonképp, engem cseppet sem érdekelt, hogy mi az, csak felejteni akartam. Hát, erősebb volt, mit terveztem. Életemben most ittam először. Még hozzá kell szoknom. Nagyon magam alatt lehettem, mert nem gondoltam a következményekre, csak ittam, és ittam. Idő közben beesteledett, és nagy tömeg lett a kocsmában. Már nem voltam teljesen józan, amikor a pulttól egy asztalhoz ültem át. 11 körül, már a kocsmában nem volt józan ember, egy csomó részeg botladozott minden merre. Felálltam, a pulthoz menetm, és kértem még egy pohárral. Megkaptam, egyből le is húztam, majd egy ismerős alakot véltem felfedezni a tömegben, aki még nem volt hullarészeg, de lehetett látni, hogy van már benne alkohol jócskán. Mikor meglátott, egyből hozzám sietett.

- Te mit keresel itt? –kérdezte Harry túlordítva a tömeget.

- Bulizok. Talán zavar? – kérdeztem vissza kissé flegmán.

- Ez nem te vagy!

- Harry, te nem is ismersz engem! 

- Gyere, hazaviszlek!

- Nem megyek sehova!

- De, most velem jössz! –azzal kirángatott az épületből. Először küzdöttem erős karjai ellen, de aztán feladtam, mert tudtam, úgysem szabadulhatok, amíg ő azt nem engedi. Elvitt az autójához, majd befektetett a hátsó ülésre, ő pedig valahogy még odajött mellém. –Ilyen állapotban nem vihetlek haza! –gondolkodott.

- De, nincs semmi bajom! Teljesen józan vagyok, csak egy ici-picit ittam! –nevettem.

- Persze! Angela, te bűzlesz a piától! Mennyit ittál?

- Csak ennyit. –mutattam az ujjammal.

- Aha. Annyitól senki nem rúg be, te viszont totál részeg vagy!

- Nem vagyok, és engedj ki, vissza akarok menni! –kezdtem vitatkozni, és csapdosni kezdtem, hogy engedjen el.

- Nem. –szól nyugodt hangon.

- Dee! –kalimpáltam tovább kezeimmel, mire magához szorított, és lefogta kezeimet. –Ha nem engedsz el sikítok! –de nem engedett a szorításból, ezért sikítottam egyet, de másik kezével befogta a számat.

- Hidd el, hogy mikor kijózanodsz, meg fogod ezt köszönni nekem.

- Miért vagy velem ilyen kedves? –kérdetem, mikor elengedte a szám.

- Mert megbántottalak. És szeretném jóvátenni. –mondta, majd közelebb hajolt, amíg szánk össze nem ért, de ennél többre nem emlékszem.

27. rész~ Egy rég nem látott ismerős

Hali! Itt a következő, és nagyon sajnálom, hogy késtem. A részről annyit, hogy nem lett túl jó, de a következőben már több esemény lesz! :)

Rémes éjszakám volt. Végig forgolódtam. Mikor már végre sikerült elaludnom, akkor rettenetes álmom volt: Harry eljött hozzám, hogy elköszönjön, és hazaindult. Ez után már soha nem jött vissza a nevelőotthonba, és én nem láttam őt. Teljesen elfelejtett engem, és összejött megint Taylorral. Ezt persze a hírekből tudtam meg, mert ugye arra sem méltatott, hogy esetleg telefonáljon nekem. Nem, elfelejtett. De a java csak az után jön. Amikor mát letelt az 1 év, az utolsó órámban Harry odajött hozzám beszélgetni. Nem utasítottam vissza, hisz tudtam, már nem lehetek vele sokat. Persze a tudat, hogy nem beszélhetek vele többé, rémes volt. Az utolsó perben bevallotta, hogy szerelmes belém, majd én köddé váltam, és visszakerültem az angyalokhoz. Harry emiatt pedig öngyilkos lett. Kellemes álom, nem? Még most is kiráz a hideg, ha visszagondolok rá. 6 órakor úgy döntöttem, hogy nem kínlódok tovább az ágyamban, ezért kikászálódtam és belenéztem a fürdőszobámban lógó tükörbe. Furcsa. Még meg sem néztem magam teljesen. Az új énem nagyon váratlanul érintett. Eltűnt a gesztenyebarna hajam, helyette most szőkében pompázok. Ami egyedül megmaradt az a szemem. Nem változott az színe, mint az már Harrynek is feltűnt. Ugyan olyan barna maradt, mint volt. Ezt mondjuk nem bánom.

Lezuhanyoztam, hajat mostam. Valahogy olyan lassan ment az idő. Ahogy kinéztem az ablakomon láttam, hogy teljes sötétség uralkodik az utcákon. Ilyen a tél, nincs mese. Kikészítettem a ruhát, amit tegnap vettünk. Ezt tetszett Harrynek a legjobban. Gyorsan megszárítottam a hajam, kontyba tettem, és felvettem a ruhát. Nagyon unatkoztam, ezért csak járkáltam fel-alá a szobámban, amikor megakadt a szemem a telefonomon. Jé, van telefonom! Az előző életemben nem volt rá pénzem, de ezek szerint itt nem volt olyan kegyetlen velem a sors. Megtaláltam hozzá a töltőt is. De az vajon hogy került ide? Mindegy. Odatettem tölteni, majd neki fogtam felfedezni. Ezzel egész jól telt az idő. Mikor már meguntam a mobilt, akkor sajnos beleestem abba a hibába, hogy elkezdtem gondolkozni a történteken. Majd eszembe jutott az álmom. Mi van, ha megálmodtam a jövőt? Ha ez tényleg valóra válhat? Nem, nem akarom, hogy megtörténjen. Már nem akarok szenvedni! Valaki kopogtatott. Nagy nehezen összeszedtem magam, és ajtót nyitottam.

- Szia! –köszönt egy magas, göndör hajú srác. Harry állt velem szembe.

- Szia. Gyere be! –nyitottam ki jobban az ajtót.

- Mi a baj?

- Tessék?

-  Látom rajtad, hogy valami nincs rendben.

- Á, semmi. Csak…rossz álmom volt.

- Elmeséled? –kérdezte olyan kedvesen, hogy majdnem elolvadtam.

- Nem fontos. –zártam le ezt a témát gyorsan. –Indulsz?

- Lassan igen. Bár kicsit félek. Nem tudom, hogy fognak fogadni.

- Nyugi! –ültem le mellé az ágyra. –Hidd el, meg fognak bocsájtani! Hisz, ők a barátaid.

- Lehet. Angela, szeretnék neked köszönetet mondani! Ha te nem vagy, akkor valószínűleg én még mindig itt tépődök, és eszem ágában sem lenne hazamenni. De te felnyitottad a szemem. –mondta, mire csak mosolyogtam. –Mennem kell. Minél hamarabb szeretnék már találkozni velük. Megadod a számod?

- Ööö…persze. –ijedten a telefonomhoz nyúltam. Fogalmam sincs a saját számomról. Remélem benne lesz. –Vagy inkább add meg te, és megcsörgetlek! –álltam elő az ötlettel.

- Oké. –nevetett. Lediktálta, kicsit bénáztam vele, de aztán végül sikerült beírnom, és megcsörgetnem. –Köszi. Akkor, majd hívlak, hogy-hogy ment!

- Rendben. Várni fogom! Sok sikert!

- Köszi. Szükségem lesz rá! –nevetett, majd átölelt. Ez olyan váratlanul érintett, hogy azt sem tudtam, mit csináljak. De aztán visszaöleltem, és beszívtam az illatát. Már annyira hiányzott a közelsége, hogy átöleljen, beszívhassam édes illatát…. De most végre ez újra megtörtént.

- Szia! –búcsúzott, nekem pedig egy hatalmas gombóc keletkezett a torkomban.

- Szia! –köszöntem szomorúan.

- Nyugi, látjuk még egymást! –mosolygott, és kilépett az ajtón.

- Ne, Harry várj! –kiabáltam magamban. Nem, nem akarom, hogy elmenjen. Fél évet vártam, hogy vele lehessek. De most újra itt hagyott. Ki tudja, mikor látom őt viszont. Ha sikerül kibékülnie a srácokkal, márpedig szorítok, hogy sikerüljön neki, hisz nem mehetnek szét, tulajdonképp miattam, akkor már nem fogom őt látni olyan gyakran. Akkor újra fellépésekre, interjúkra, fotózásokra járnak majd, engem pedig szép lassan elfelejt. Kitört belőlem a sírás. Idegesen kirohantam az épületből, de Harry autója már nem volt ott. Elment. Tényleg itt hagyott. Hah, mégis mit képzelek? Egy napja ismer. Hogy lehetek ilyen hülye?! Attól, hogy én ismerem, számára én idegen vagyok. Lehajtott fejjel visszaballagtam a szobámba. Sírtam. Mit tehettem volna mást? Az új életem már most romokban hever. Mégis mit tegyek? Nem tudok Londonba utazni. Ő el fog felejteni. Ez nehezebb lesz, mint gondoltam, pedig minden olyan szépen indult…. Talán túl szépen.

Napok, hetek teltek el. Beiratkoztam az iskolába, most Manchesterbe járok gimibe. Annak ellenére, hogy nincsenek barátaim, nagyon jól elvagyok. Sikerült behoznom a lemaradást is. Mégsem vagyok boldog. Miért lennék? Harry azóta sem telefonált, egyszer sem. Még csak SMS-t sem küldött. A hírekből tudtam meg, hogy kibékült a srácokkal, és minden a régi kerékvágásban megy. Azóta nem jött vissza a régi szobámba. Nemcsak Angelát, de úgy tűnik Catrint is elfelejtette. Vagy legalábbis teljesen túllépett. Ez mondjuk így helyes, és én is azért jöttem, hogy „rendbe hozzam” az életét. Örülök, hogy boldog. Legalább kettőnk közül valaki az.

Kint hatalmas pelyhekben hullott a fehér hó. Elővettem a szekrényből egy melegebb kabátot, és átmentem Hilaryhez.

- Szia! Nincs kedved kimenni játszani a hóban? –kérdeztem.

- De!! Menjünk! –ugrándozott. Felöltöztettem, majd mire kiértünk még jobban szakadni kezdett. Azt hittem, hogy február elején már nem fog ennyi esni. Tévedtem. A kislány vidám ugrándozott a nagy hóban. Mosolyogva figyeltem. De jó is neki. Nincsenek gondjai, felszabadult.

- Gyere, most már menjünk be, mert a végén még megfázol! –szóltam rá, mire ő engedelmesen megfogta a kezem, és elindultunk a nevelőotthonba.

Kitavaszodhatna már. Minden nap ugyan úgy telik. Reménykedem, hogy Harry felhív. De minden nap csalódok. Miért, miért is jöttem én ide vissza? Hogy még többet szenvedjek? Hurrá, sikerült. Bár, egy jó azért van ebben az egészben. Hogy Harry újra önmaga. És ezért már megérte. De mi lesz velem, vele, velünk? Mi van az igaz szerelemmel? Hogy örökké együtt leszünk? Vagy így-vagy úgy, de újra egymásra találunk? Mese. Gyönyörű, romantikus mese. Kár, hogy a valóságban minden olyan nehéz. Igaz szerelem? Na, persze! Lehet, hogy létezik, de a miénk nem az. De akkor mi dolgom nekem itt?

Kérdések hada zengett a fejemben nap, mint nap. Az időm véges volt. De nem tehettem semmit. Kár volt Manchesterbe költözni, hisz így nem tudok a közelébe férkőzni. Londonban lehet, hogy több esélyem lett volna. Kitudja. Ez már soha nem derül ki.

A szobámban ültem magányosan. Már éjfél is elmúlt, de én csak ültem. Nem akartam elaludni. Az egész ház csöndes volt. Hirtelen hatalmas fény borította be a szobámat. Megijedtem. Vajon mi lehet ez? 

- Catrin?! –halottam a roppant ismerős hangot.

- Alice?! Te vagy az?

- Igen! –mondta, és eltűnt a fény, majd megláttam régi barátnőm.

- Te… és… hogy kerülsz ide? –döbbentem le teljesen.

- Hozzád jöttem. De ha akarod, el is mehetek!

- Dehogy! Hogy tudtál lejönni? Mármint úgy, hogy lássalak?

- Te láthatsz. Angyal voltál. Tom-mal minden napodat végig kísértük. Láttam, hogy egyedül vagy, és szenvedsz. Nem bírtam tovább, ezért lejöttem. Mesélj, milyen a földön?

- Már újból beleszoktam. Harryvel már találkoztam, minden jól alakult, de már egy hónapja semmi. Azt ígérte, hív. Azóta is reménykedem. De gondolom, te ezt mind tudod.

- Igen. Ami látható volt fentről, azt tudom. De az érzelmekbe nem látok bele. Hogy bírod?

- Őszintén? –a szó végénél elcsuklott a hangom. –Már nem bírom! –könnycsepp gördült le az arcomon. –Alice, mit tegyek? Mond meg, hogy mit kellene ilyenkor csinálnom!

- Sajnálom, de ebben nem tudok segíteni. Miért nem hívod fel?

- Mert azt mondta, majd ő keres. Meg amúgy is. Ennyi idő után? Már azt sem tudja, ki vagyok!

- De tudja. Te vagy az, aki lelket öntött belé! Nem felejtett el!

- Ja, de belém ki önt lelket? –motyogtam az orrom alatt mérgesen.

- Én. Ezért jöttem. –ült le mellém, majd megsimította a karom, amitől kirázott a hideg, ugyanis éreztem a kezét.

- Ez hogy lehetséges?

- Úgy, ahogy látsz engem. –nevetett. –Csak te látsz és érzel. Más nem. Össze kell magad szedned! Catrin! Ez nem te vagy! - kiabált.
- Sss, még meghallanak! - szóltam rá.
- Catrin, nem hall engem senki, rajtad kívül. Szóval, szedd össze magad, és ha ő nem jön hozzád, hát menj te hozzá! Egyszerűen nem ismerek rád...most komolyan itt akarod magányosan, szomorkodva leélni az egy évedet, majd visszajönni közénk,mintha mi sem történt volna? Azért jöttél ide, hogy visszaszerezd Harryt. Akkor ezt tartsd szem előtt, és cselekedj már! Mire vársz? Felnyitottad a szemét, újra élvezi az életet. Arra vársz, hogy felszedjen magának valakit? Akkor már tényleg nem lesz esélyed, de még van. Kérlek! Mint már mondtam, a ti szerelmetek erős és igaz. Kár lenne, ha itt mindennek vége szakadna! - járkált idegesen a szobámban.
- Igazad van!- suttogtam. - Csak, olyan nehéz. Eddig nem volt senki, aki támogasson, lelket öntsön belém. Senki nem volt, akivel erről beszélhettem volna... Köszönöm, hogy lejöttél hozzám, és itt vagy velem!

- Örülök, hogy segíthettem, most viszont mennem kell!

- Mi? Nem hagyhatsz itt, kérlek ne!

- Nem tehetek mást! Most már boldogulni fogsz nélkülem is! Csak hinned kell magadban, soha ne add fel, küzd azért, ami a tiéd és amit szeretnél!

- Ugye, valamikor még meglátogatsz? –gördült le egy könnycsepp az arcomról. Jelenleg ő az egyetlen támaszom, barátnőm. Senkim nincs, és ő is elhagy. Miért büntet így a sors?

- Ha szükség lesz rám, jövök.

- Csak akkor?

- Igen. De, ha nagyon egyedül vagy, csak szólíts. Lehet, hogy jövök. Nem tudom. És ne búsulj. Hamarosan minden jóra fordul!- törölte le könnyeim.

- Honnan tudod?

- Nem tudom. –nevetett. –De jónak kell lennie, hisz te már annyit szenvedtél! Megérdemled a boldogságot!

- Köszi. –öleltem át szorosan.

- Sok sikert! Tom és én mindig veled vagyunk, ezt sose feled!! Szia! –intett.

- Szia!

Nagy fény keletkezett, majd barátnőm eltűnt, és újra sötét lett. Elment. Ő is itt hagyott. Tudom, hogy össze kell szednem magam, de most még megengedtem egy kis sírást magamnak, majd álomba merültem.  

26. Rész~ Leszek még valaha boldog?

Sziasztok! itt a újabb rész! Köszönet azoknak, akik még mindig olvassák a blogot, pedig mennyiszer késtem mostanában... :/ Ez a rész nagyon rossz lett, rövid is, meg minden, de igyekszem legközelebb jobbat hozni! Jó olvasást! :)

*Catrin szemszöge*

- Harry…. Nekem most el kell mennem ruhát venni magamnak. –mondtam a karórámra pillantva. Hú, jól elszaladt az idő. 2-re értünk ide, és már 4 is elmúlt.

- Oké, persze. Elkísérhetlek? Ha akarod, elviszlek pár jó helyre.

- Azt megköszönném.

Harryvel elindultunk vásárolni. Hm. Milyen furcsán hangzik, főleg, mert nekem kell ruhát venni. Mrs. Kingslei adott pénzt, elmondta, hogy majd minden hónapban kap minden gyerek, ez által én is, és majd azt beosztom magamnak.

Beszálltunk Harry kocsijába és elindultunk…valamerre.

- Amúgy, te mivel foglalkozol? –kérdeztem.

- Énekes vagyok. –mosolygott kedvesen.

- Várj! Te vagy A One Direction egyik énekese, ugye? –tettetem a hülyét. Még szép, hogy tudom, ki ő!

- Igen. Eddig is tudtad, és most játszod az eszed, vagy most jöttél rá.

- Most jöttem rá.

- Akkor ezek szerint nem vagy Directioner.

- Nem.

- És Directionator?

- Az sem. Nem szerettem a bandád, de nem is utáltam.

- Értem. És te?

- Tanuló vagyok. Mancesterbe fogom a gimit folytatni, ez az utolsó év. A banda többi tagjai is itt vannak, vagy csak te laksz itt?

- Egyedül vagyok. A One Direction…úgy érzem, az utolsókat rúgja. Mostanában sokat veszekedtünk, meg nem is tudom, valahogy nem voltunk egy hullámhosszon.

- De még van remény, nem?

- Nem tudom.

- Miért nem mész vissza Londonba, és beszéled meg a dolgokat a bandatagokkal? Elvégre, ők a barátaid, nem? Ki másra számíthatsz, ha nem rájuk?

- Igazad van. Csak, Louis nem érti meg, hogy nekem mennyit jelentett Catrin. Ő boldog. Az ő szerelme, Eleanor még él, és virul és most is együtt vannak. De én egyedül maradtam.

- Szerintem meg kellene beszélnetek. Ne menjetek szét egy ilyen miatt.

- Gyere, megjöttünk.

Kiszálltunk a kocsiból, majd egy pláza előtt találtam magam. Bementünk egy ruhás üzletbe. Harry leült az egyik próbafülke elé, és bámult ki a fejéből, míg én ruhákat válogattam. De nem tudtam teljesen a ruhákra figyelni, mikor ott volt Harry. Akkora kínt élek át percről-percre, mikor ott van mellettem, de nem ölelhetem meg, nem csókolhatom. Végül, magam sem tudom, hogyan, de sikerül pár ruhát összeszednem, amit tetszett, ezért elindultam felpróbálni őket. Összesen 5-öt vittem be, abból Harrynek 2 nem tetszett, ezért keretem mást. Vettem fehérneműt, pulcsikat, farmert, nadrágot, szvettert, meleg kabátot, sálat, cipőt, pizsamát, meg ami kell. Mire visszaértünk a nevelőotthonba este 7 óra lett. És mondanom sem kell, hogy a zsebpénzem háromnegyede elúszott. De ha egyszer muszáj volt ezeket megvennem, akkor nincs mit tenni.

- Köszi, hogy elkísértél!- mondtam.

- Nincs mit. Angela…. Köszönöm, hogy felnyitottad a szemem! Azt hiszem, holnap hazamegyek, és megbeszélek mindent a fiúkkal.

- Értem. Örülök, hogy segítettem! –mosolyogtam kedvesen, de belül fájtak a hallottak. Harry elmegy? Na ne!!!!

- Még délelőtt benézek hozzád, ha nem bánod!

- Dehogy! Gyere, engem itt megtalálsz!

- Oké. Akkor jó éjt! –búcsúzott, és egy puszit nyomott az arcomra, amitől kirázott a hideg. Álmodom, vagy tényleg kaptam tőle puszit? Juj, ez most jó jel? Ugye az?!

- Jó éjt, holnap várlak! Szia! –intettem, és bementem a nevelőotthonba. A kezem majd leszakadt a szatyroktól mire beértem a szobámba. Akkor kezdődhet a kipakolás. Nem vett sok időt igénybe ez a feladat, mivel annyi ruhát azért nem vettem. Nem tudtam mit kezdeni magammal, ezért, hogy ne gondoljak Harryre, Alicera, Tomra, vagy a régi barátaimra felpattantam és elindultam a folyosón. Lassan elértem Hilary szobájába, majd kis hezitálás után benyitottam. A kislány, akit fél éve láttam utoljára, már nem is volt annyira kicsi. Egészen megnőtt a drágaság. Hosszú szőke haja a vállára omolt, és épp azzal a plüssmacival játszott, amit még én adtam neki. Legszívesebben egyből felemeltem volna, de megint csak nem tehettem semmit.

- Te ki vagy? –kérdezte. A hangja teljesen megváltozott, mióta utoljára hallottam.

- Öö, a nevem Angela Frey. Ma jöttem a nevelőotthonba. És te ki vagy?

- Hilary. Akarsz velem játszani?

- Persze!

Leültem mellé a földre, és egy órán át el is voltunk. Jó érzés volt megint mellette lenni, hisz ő az unokatestvérem. De ő soha nem fogja megtudni, hogy Catrin a rokona volt. Akkor nem mondtam el neki, most pedig már nem tehetem. Hilary 8 körül lefeküdt aludni, én lezuhanyoztam, és bebújtam az ágyamba, de aludni nem tudtam. Csak forgolódtam az ágyamban a gondolataimmal küszködve. Folyton az a bizonyos „Mi lett volna, ha….” kérdés járkál a fejemben. Hisz, ha nem megyünk Párizsba, nem zuhanunk le, nem leszek angyal, nem ismerem meg Tomot és Alicet, és akkor még mindig Harry barátnője lennék. Jó esetben. De mi lett volna, ha úgy döntök, hogy leszek tovább angyal, és nem jövök a fölre vissza? Lehet, hogy minden könnyebb lenne. Mert akkor már többé-kevésbé beletörődtem, hogy nem beszélhetek a barátaimmal, nem érinthetem őket. Most, hogy itt vannak mellettem, sokkal nehezebb megállni, hogy megöleljem őket. Így minden olyan nehéz. De lehet, hogy minden így lesz jó. Nem tudom. Én már semmit nem tudok. Hiányzik Alice és Tom is. Ha sikerül elnyernem Harry szívét, akkor őket már soha többé nem látom. Ha viszont nem sikerült, akkor Harryt és a barátaim nem látom soha többé. Miért…miért büntet engem így a sors? Mi rosszat tettem? Születésemtől az egyetlen jó, ami történt velem, az Harry volt. De őt is valamilyen szinten elvette. Csak tudnám, mit csinálok, csináltam rosszul. 

Csak forgolódtam. Nem jött álom a szememre, de őszintén nem is akartam nagyon elaludni. Minek? Úgyis csak rossz álmok kerülgetnének. 

Már elmúlt éjfél. Aludnom kéne, hisz ha holnap jön Harry, akkor ne nézzek ki úgy, mint egy élő-halott. Behunytam a szemem, és próbáltam szép emlékekre gondolni. Mikor Harryvel Párizsban voltunk. Mikor sétáltunk a parkban. Mikor Louisszal először találkoztam. Mikor Niall megvédett Taylorral szemben. Ezek mind olyan szép emlékek. Bárcsak minden átélhetném még egyszer. 

Nos, úgy gondoltam ha ilyekre gondolok, akkor majd valamivel jobb kedvem lesz, és el tudok aludni. Tévedtem. Az emlékek csak felsértették a szívemen a régi sebeket, és sírásba törtem ki. 

Leszek én még életemben valaha teljesen boldog?