27. rész~ Egy rég nem látott ismerős

Hali! Itt a következő, és nagyon sajnálom, hogy késtem. A részről annyit, hogy nem lett túl jó, de a következőben már több esemény lesz! :)

Rémes éjszakám volt. Végig forgolódtam. Mikor már végre sikerült elaludnom, akkor rettenetes álmom volt: Harry eljött hozzám, hogy elköszönjön, és hazaindult. Ez után már soha nem jött vissza a nevelőotthonba, és én nem láttam őt. Teljesen elfelejtett engem, és összejött megint Taylorral. Ezt persze a hírekből tudtam meg, mert ugye arra sem méltatott, hogy esetleg telefonáljon nekem. Nem, elfelejtett. De a java csak az után jön. Amikor mát letelt az 1 év, az utolsó órámban Harry odajött hozzám beszélgetni. Nem utasítottam vissza, hisz tudtam, már nem lehetek vele sokat. Persze a tudat, hogy nem beszélhetek vele többé, rémes volt. Az utolsó perben bevallotta, hogy szerelmes belém, majd én köddé váltam, és visszakerültem az angyalokhoz. Harry emiatt pedig öngyilkos lett. Kellemes álom, nem? Még most is kiráz a hideg, ha visszagondolok rá. 6 órakor úgy döntöttem, hogy nem kínlódok tovább az ágyamban, ezért kikászálódtam és belenéztem a fürdőszobámban lógó tükörbe. Furcsa. Még meg sem néztem magam teljesen. Az új énem nagyon váratlanul érintett. Eltűnt a gesztenyebarna hajam, helyette most szőkében pompázok. Ami egyedül megmaradt az a szemem. Nem változott az színe, mint az már Harrynek is feltűnt. Ugyan olyan barna maradt, mint volt. Ezt mondjuk nem bánom.

Lezuhanyoztam, hajat mostam. Valahogy olyan lassan ment az idő. Ahogy kinéztem az ablakomon láttam, hogy teljes sötétség uralkodik az utcákon. Ilyen a tél, nincs mese. Kikészítettem a ruhát, amit tegnap vettünk. Ezt tetszett Harrynek a legjobban. Gyorsan megszárítottam a hajam, kontyba tettem, és felvettem a ruhát. Nagyon unatkoztam, ezért csak járkáltam fel-alá a szobámban, amikor megakadt a szemem a telefonomon. Jé, van telefonom! Az előző életemben nem volt rá pénzem, de ezek szerint itt nem volt olyan kegyetlen velem a sors. Megtaláltam hozzá a töltőt is. De az vajon hogy került ide? Mindegy. Odatettem tölteni, majd neki fogtam felfedezni. Ezzel egész jól telt az idő. Mikor már meguntam a mobilt, akkor sajnos beleestem abba a hibába, hogy elkezdtem gondolkozni a történteken. Majd eszembe jutott az álmom. Mi van, ha megálmodtam a jövőt? Ha ez tényleg valóra válhat? Nem, nem akarom, hogy megtörténjen. Már nem akarok szenvedni! Valaki kopogtatott. Nagy nehezen összeszedtem magam, és ajtót nyitottam.

- Szia! –köszönt egy magas, göndör hajú srác. Harry állt velem szembe.

- Szia. Gyere be! –nyitottam ki jobban az ajtót.

- Mi a baj?

- Tessék?

-  Látom rajtad, hogy valami nincs rendben.

- Á, semmi. Csak…rossz álmom volt.

- Elmeséled? –kérdezte olyan kedvesen, hogy majdnem elolvadtam.

- Nem fontos. –zártam le ezt a témát gyorsan. –Indulsz?

- Lassan igen. Bár kicsit félek. Nem tudom, hogy fognak fogadni.

- Nyugi! –ültem le mellé az ágyra. –Hidd el, meg fognak bocsájtani! Hisz, ők a barátaid.

- Lehet. Angela, szeretnék neked köszönetet mondani! Ha te nem vagy, akkor valószínűleg én még mindig itt tépődök, és eszem ágában sem lenne hazamenni. De te felnyitottad a szemem. –mondta, mire csak mosolyogtam. –Mennem kell. Minél hamarabb szeretnék már találkozni velük. Megadod a számod?

- Ööö…persze. –ijedten a telefonomhoz nyúltam. Fogalmam sincs a saját számomról. Remélem benne lesz. –Vagy inkább add meg te, és megcsörgetlek! –álltam elő az ötlettel.

- Oké. –nevetett. Lediktálta, kicsit bénáztam vele, de aztán végül sikerült beírnom, és megcsörgetnem. –Köszi. Akkor, majd hívlak, hogy-hogy ment!

- Rendben. Várni fogom! Sok sikert!

- Köszi. Szükségem lesz rá! –nevetett, majd átölelt. Ez olyan váratlanul érintett, hogy azt sem tudtam, mit csináljak. De aztán visszaöleltem, és beszívtam az illatát. Már annyira hiányzott a közelsége, hogy átöleljen, beszívhassam édes illatát…. De most végre ez újra megtörtént.

- Szia! –búcsúzott, nekem pedig egy hatalmas gombóc keletkezett a torkomban.

- Szia! –köszöntem szomorúan.

- Nyugi, látjuk még egymást! –mosolygott, és kilépett az ajtón.

- Ne, Harry várj! –kiabáltam magamban. Nem, nem akarom, hogy elmenjen. Fél évet vártam, hogy vele lehessek. De most újra itt hagyott. Ki tudja, mikor látom őt viszont. Ha sikerül kibékülnie a srácokkal, márpedig szorítok, hogy sikerüljön neki, hisz nem mehetnek szét, tulajdonképp miattam, akkor már nem fogom őt látni olyan gyakran. Akkor újra fellépésekre, interjúkra, fotózásokra járnak majd, engem pedig szép lassan elfelejt. Kitört belőlem a sírás. Idegesen kirohantam az épületből, de Harry autója már nem volt ott. Elment. Tényleg itt hagyott. Hah, mégis mit képzelek? Egy napja ismer. Hogy lehetek ilyen hülye?! Attól, hogy én ismerem, számára én idegen vagyok. Lehajtott fejjel visszaballagtam a szobámba. Sírtam. Mit tehettem volna mást? Az új életem már most romokban hever. Mégis mit tegyek? Nem tudok Londonba utazni. Ő el fog felejteni. Ez nehezebb lesz, mint gondoltam, pedig minden olyan szépen indult…. Talán túl szépen.

Napok, hetek teltek el. Beiratkoztam az iskolába, most Manchesterbe járok gimibe. Annak ellenére, hogy nincsenek barátaim, nagyon jól elvagyok. Sikerült behoznom a lemaradást is. Mégsem vagyok boldog. Miért lennék? Harry azóta sem telefonált, egyszer sem. Még csak SMS-t sem küldött. A hírekből tudtam meg, hogy kibékült a srácokkal, és minden a régi kerékvágásban megy. Azóta nem jött vissza a régi szobámba. Nemcsak Angelát, de úgy tűnik Catrint is elfelejtette. Vagy legalábbis teljesen túllépett. Ez mondjuk így helyes, és én is azért jöttem, hogy „rendbe hozzam” az életét. Örülök, hogy boldog. Legalább kettőnk közül valaki az.

Kint hatalmas pelyhekben hullott a fehér hó. Elővettem a szekrényből egy melegebb kabátot, és átmentem Hilaryhez.

- Szia! Nincs kedved kimenni játszani a hóban? –kérdeztem.

- De!! Menjünk! –ugrándozott. Felöltöztettem, majd mire kiértünk még jobban szakadni kezdett. Azt hittem, hogy február elején már nem fog ennyi esni. Tévedtem. A kislány vidám ugrándozott a nagy hóban. Mosolyogva figyeltem. De jó is neki. Nincsenek gondjai, felszabadult.

- Gyere, most már menjünk be, mert a végén még megfázol! –szóltam rá, mire ő engedelmesen megfogta a kezem, és elindultunk a nevelőotthonba.

Kitavaszodhatna már. Minden nap ugyan úgy telik. Reménykedem, hogy Harry felhív. De minden nap csalódok. Miért, miért is jöttem én ide vissza? Hogy még többet szenvedjek? Hurrá, sikerült. Bár, egy jó azért van ebben az egészben. Hogy Harry újra önmaga. És ezért már megérte. De mi lesz velem, vele, velünk? Mi van az igaz szerelemmel? Hogy örökké együtt leszünk? Vagy így-vagy úgy, de újra egymásra találunk? Mese. Gyönyörű, romantikus mese. Kár, hogy a valóságban minden olyan nehéz. Igaz szerelem? Na, persze! Lehet, hogy létezik, de a miénk nem az. De akkor mi dolgom nekem itt?

Kérdések hada zengett a fejemben nap, mint nap. Az időm véges volt. De nem tehettem semmit. Kár volt Manchesterbe költözni, hisz így nem tudok a közelébe férkőzni. Londonban lehet, hogy több esélyem lett volna. Kitudja. Ez már soha nem derül ki.

A szobámban ültem magányosan. Már éjfél is elmúlt, de én csak ültem. Nem akartam elaludni. Az egész ház csöndes volt. Hirtelen hatalmas fény borította be a szobámat. Megijedtem. Vajon mi lehet ez? 

- Catrin?! –halottam a roppant ismerős hangot.

- Alice?! Te vagy az?

- Igen! –mondta, és eltűnt a fény, majd megláttam régi barátnőm.

- Te… és… hogy kerülsz ide? –döbbentem le teljesen.

- Hozzád jöttem. De ha akarod, el is mehetek!

- Dehogy! Hogy tudtál lejönni? Mármint úgy, hogy lássalak?

- Te láthatsz. Angyal voltál. Tom-mal minden napodat végig kísértük. Láttam, hogy egyedül vagy, és szenvedsz. Nem bírtam tovább, ezért lejöttem. Mesélj, milyen a földön?

- Már újból beleszoktam. Harryvel már találkoztam, minden jól alakult, de már egy hónapja semmi. Azt ígérte, hív. Azóta is reménykedem. De gondolom, te ezt mind tudod.

- Igen. Ami látható volt fentről, azt tudom. De az érzelmekbe nem látok bele. Hogy bírod?

- Őszintén? –a szó végénél elcsuklott a hangom. –Már nem bírom! –könnycsepp gördült le az arcomon. –Alice, mit tegyek? Mond meg, hogy mit kellene ilyenkor csinálnom!

- Sajnálom, de ebben nem tudok segíteni. Miért nem hívod fel?

- Mert azt mondta, majd ő keres. Meg amúgy is. Ennyi idő után? Már azt sem tudja, ki vagyok!

- De tudja. Te vagy az, aki lelket öntött belé! Nem felejtett el!

- Ja, de belém ki önt lelket? –motyogtam az orrom alatt mérgesen.

- Én. Ezért jöttem. –ült le mellém, majd megsimította a karom, amitől kirázott a hideg, ugyanis éreztem a kezét.

- Ez hogy lehetséges?

- Úgy, ahogy látsz engem. –nevetett. –Csak te látsz és érzel. Más nem. Össze kell magad szedned! Catrin! Ez nem te vagy! - kiabált.
- Sss, még meghallanak! - szóltam rá.
- Catrin, nem hall engem senki, rajtad kívül. Szóval, szedd össze magad, és ha ő nem jön hozzád, hát menj te hozzá! Egyszerűen nem ismerek rád...most komolyan itt akarod magányosan, szomorkodva leélni az egy évedet, majd visszajönni közénk,mintha mi sem történt volna? Azért jöttél ide, hogy visszaszerezd Harryt. Akkor ezt tartsd szem előtt, és cselekedj már! Mire vársz? Felnyitottad a szemét, újra élvezi az életet. Arra vársz, hogy felszedjen magának valakit? Akkor már tényleg nem lesz esélyed, de még van. Kérlek! Mint már mondtam, a ti szerelmetek erős és igaz. Kár lenne, ha itt mindennek vége szakadna! - járkált idegesen a szobámban.
- Igazad van!- suttogtam. - Csak, olyan nehéz. Eddig nem volt senki, aki támogasson, lelket öntsön belém. Senki nem volt, akivel erről beszélhettem volna... Köszönöm, hogy lejöttél hozzám, és itt vagy velem!

- Örülök, hogy segíthettem, most viszont mennem kell!

- Mi? Nem hagyhatsz itt, kérlek ne!

- Nem tehetek mást! Most már boldogulni fogsz nélkülem is! Csak hinned kell magadban, soha ne add fel, küzd azért, ami a tiéd és amit szeretnél!

- Ugye, valamikor még meglátogatsz? –gördült le egy könnycsepp az arcomról. Jelenleg ő az egyetlen támaszom, barátnőm. Senkim nincs, és ő is elhagy. Miért büntet így a sors?

- Ha szükség lesz rám, jövök.

- Csak akkor?

- Igen. De, ha nagyon egyedül vagy, csak szólíts. Lehet, hogy jövök. Nem tudom. És ne búsulj. Hamarosan minden jóra fordul!- törölte le könnyeim.

- Honnan tudod?

- Nem tudom. –nevetett. –De jónak kell lennie, hisz te már annyit szenvedtél! Megérdemled a boldogságot!

- Köszi. –öleltem át szorosan.

- Sok sikert! Tom és én mindig veled vagyunk, ezt sose feled!! Szia! –intett.

- Szia!

Nagy fény keletkezett, majd barátnőm eltűnt, és újra sötét lett. Elment. Ő is itt hagyott. Tudom, hogy össze kell szednem magam, de most még megengedtem egy kis sírást magamnak, majd álomba merültem.