32. Rész~ Mindenki megérdemel egy második esélyt!

Sziasztok! Köszönöm a sok-sok türelmet! Itt a következő, jó olvasást! :)

Két teljes nap és éjjel voltunk bezárva a raktárba. Nem volt kellemes. A levegő már olyan fülledt volt, hogy csoda, hogy még nem fulladtunk meg. Enni alig kaptunk, aludni természetesen alig aludtunk. A két nap alatt egy percre sem hagytak minket egyedül. Hol az egyik, hol a másik, de mindig volt bent valaki. Tom nem tudott segíteni, egyedül pedig képtelenek voltunk kiszabadítani magunkat. Nem maradt másunk, csak a remény. A remény, hogy elkezdenek keresni, és meg is találnak.

- Mégis meddig akarnak itt tartani? A rendőrség már biztos keres minket! –szóltam oda az aktuális őrnek.

- Nyugi, kislány. Itt a rendőrség nem talál meg. Vagy ha igen..akkor már nem élve. –összerezzentem. Mégis mit akarnak velünk tenni?

- De..miért rabolták el Harryt? Mit ártott maguknak?

- Kislány, ez nem rád tartozik.

- De így ok nélkül tartanak itt. Valami okot mondjanak!

- Jó, figyi, azért mert a főnök fia is indult az X-Factortban, de Harry Styles miatt nem került be. Amikor alkották a csapatokat, akkor ő kimaradt, a zsűri közte és Harry között vacilált, és Harry jutott be. Aztán, amikor Manchesterben volt az a verseny, akkor a One Direction volt a zsűri. Na, ott a lánya indult, és nem juttatták tovább. Ezért meggyűlölte a One Directiont, és úgy döntött, hogy tönkre teszi, és mivel Harry már úgy is a begyében volt, ezért őt raboltuk el. Te pedig fontos vagy neki, ennyi. Különben- nézett rám -, neked nagyobb esélyed van, hogy túléled. A főnök csak azt akarja, hogy Harry szenvedjen.

- K-ki a főnök? –kérdeztem remegő hangon.

- A másik férfi, akivel felváltva őrködünk, George.

- Kérem! Engedjen el minket!

- Nem.

- De maga miért csinálja ezt? Magának nem ártottunk, vagy igen?

- Nem. Viszont George tett nekem egy óriási szívességet, és így kell viszonoznom. Ha nem teszem, bántani fogja a családom, de azt nem hagyhatom.

- Ezért így most segít kicsinálni minket. –szipogtam. –De mi van, ha elkapják, és lebukik, akkor börtönbe kerülhet! –néztem rá komolyan. Mivel nem válaszolt, ezért folytattam. –Miért nem enged el minket, és költözik el a családjával messzire innen, ahol új életet kezdhet? Távol Georgetól, Manchestertől, mindentől?

- Nincs pénzem. –mondta teljesen megenyhülve- ezért a munkáért pénzt kapok. Nem is keveset, akkor majd elmegyek, hogy többé ne tudjon zsarolni. Bár… - elgondolkodott –nem éri meg menekülni előle. Ha bevadul mindenre képes, megtalálna.

- Van gyermeke? –kérdeztem kedvesen.

- Honnan veszed?

- A hangjából. Érzem, hogy félti őket, és nem akarja elveszíteni, ezért ha George füttyent, maga megy, csak hogy óvja őket. –már épp válaszolni akart, mikor George rontott be.

- Itt a zsaruk, nyomás! –kiáltotta, rám mutatott, ő felrángatta Harryt, és ráncigálni kezdte az ajtó felé. –Mire vársz? –förmedt a másik férfira, akinek nem is tudom a nevét.

- Mi lenne, ha elengednénk őket, és békében élnénk?

- Megőrültél?! Tartozol nekem, szóval jobb, ha nem ellenkezel. Hozd! -biccentett felém. Egy másodpercig még habozott, de aztán kis gondolkodás után megragadta a karom, bocsánatkérően rám nézett, majd kiráncigált, és futni kezdett velem, bedobott egy fekete autóba, Harry mellé. Ő beszállt előre, és elhajtottunk. Az autó gyorsan ment, így mi jobbra-ballra dőltünk.

- Ki kell jutnunk innen! –mondtam.

- Tudod, nagyon hasonlítasz Catrinre. Lehet, hogy ezért is vagy nekem fontos.

- Mi? Ezt hogy érted? –döbbentem le. –Különben is, hogy jön ez most ide?

- Úgy jön ide, hogy bevallom: félek. Félek, hogy nem éljük ezt túl, de még ezt el kellett neked mondanom!

- Harry, túl fogjuk élni!

- Ugyan! A rendőrök már megtaláltak volna, hisz hívtad őket, elmondtad, hol vagyunk, de 2 napig nem jöttek, csak ma. Most viszont száguldozunk kitudja, hova. Sajnálom!

- Mégis mit?

- Hogy miattam vagy most bajban.

- Nem a te hibád!

- De.

- Nem, Harry. Erről senki sem tehet. Az, hogy te tehetségesebb vagy, és továbbjutottál az X-factorban nem a te hibád. Az, hogy ennek az elmebetegnek a lánya sem olyan tehetséges, arról még inkább nem. Arról pedig, hogy fontos vagyok számodra…arról sem. Azt nem te irányítod. Kérlek, ne ezen agyalj, hanem inkább azon, hogy, hogy jutunk innen ki!

- Fogalmam sincs.

- Hé! Megálltunk. Vajon hol vagyunk? –kérdeztem, mire vállat vont. Igaz, honnan tudná?

*Eközben az autó első felében*

- Megyek, veszek kaját, és tankolok. El ne mozdulj! –utasította társát keményen George.

- Rendben. –hangzott a válasz. George kipattan a kocsiból, tankolt, majd bement fizetni a benzinért, és szendvicseket venni.

*Hátul*

- Megint elindultunk. Biztos csak tankolni álltunk meg. –mondta Harry szomorúan.

- Elképzelhető. Jaj, mégis meddig utazunk még? Hova visznek minket?

- Eddig mennyit utaztunk?

- Ha jól számoltam, akkor kb. 3 óra 45 percet.

- Az annyi, mintha Londonba jöttünk volna.

- Gondolod, hogy ott vagyunk?

- Fogalmam sincs. Csak egy tipp.

*Zayn szemszöge az 1D házban*

- Én ezt már nem bírom!- nyavalygott Niall.

- Ne is mondd! Ez szörnyű! –szólt Chloe.

- Már 2 napja, 2 éjjele semmi hír róluk. Mit csinál a rendőrség, alszik? –mérgelődött Lou.

- Biztosan gőzerővel keresik őket. De bárhol lehetnek. –mondta Liam.

*Csöngettek*

- Kinyitom! –álltam fel, és az ajtóhoz mentem. – Szia! Hát, te?

- Szia. Csak azért jöttem, hogy megnézzem, jól vagy-e. Már 2 napja nem jöttél suliba. –nézett rám aggodalmasan Elena. Elena a gimiben az osztálytársam, azon kívül a manchesteri énekverseny győztese. Nagyon aranyos lány.

- Ez hosszú történet, de nem hiányzik a suli.

- Te jó ég! Mi történt. Nem szoktál ilyen lenni.

- Harry és Angela…elrabolták őket. Már 2 napja semmi hír róluk. –böktem ki végül.

- Ez rettenetes! –torzult el az arca. –A többiek hogy bírják?

- Nem jössz be? Ne itt az ajtóba beszéljük meg.

- Oké. –bekísértem Elenát, bemutattam őt mindenkinek, majd együtt elmeséltük, hogy mi is történt. –Úr isten! –tette a kezét a vállamra. –Ez …borzasztó! Akkor már értem, miért nem lehet új híreket kapni a 1Dről, és Zayn miért nem járt iskolába. Tényleg, a sajtónak mit fogtok mondani?

- Egyenlőre semmit. Addig húzzuk, amíg lehet. Csak, sajnos ezt már nem csinálhatjuk sokáig. –válaszolt Louis.

*Angela szemszöge*

- Ismét megálltunk! És nem is utaztunk olyan sokat. –mondtam. Nyitódni kezdett az ajtó, majd megpillantottuk a férfit, akinek nem tudom a nevét.

- Gyertek, gyorsan! –kiáltott.

- Hol vagyunk? –kérdezte Harry.

- Londonban a rendőrségen.

- Mi? Miért jöttünk ide?

- Mert igazad volt, mindenben. Nem akarok úgy élni majd, hogy részt vettem ebben az őrültségben. Minél hamarabb szeretnék belőle kiszállni, amíg nem késő.

- És mi lesz a családoddal?- kérdeztem, miközben eloldozott engem is, és Harryt is.

- Nem tudom. Majd valahogy megpróbálok pénzt szerezni, és elutazni. De most ami a nagyobb gond, hogy le fognak csukni.

- A pénz miatt ne aggódj. –szólt közbe Harry. – Tudok neked adni. A rendőröknek pedig mind a ketten azt mondjuk majd- nézett rám-, hogy George zsarolt, ezért tetted, de már kiszálltál, és végül is te mentettél meg.

- Köszönöm, kedves tőletek. Főleg az után, amit tettem veletek. Meg sem érdemlem!

- Megbántad, amit tettél. –simítottam végig a karján. –Mindenki megérdemel egy második esélyt.

- Köszönöm, még egyszer. Menjünk be a rendőrségre.

- Várj, és mi lett Georg-al? Különben is, hogy szöktettél meg?

- Benzinkúton voltunk. Bement fizetni, addig én eljöttem. Biztos dühöng, és ki akar nyírni, mindhármunkat. De a rendőrségen feljelentjük, és bízunk benne, hogy elkapják. –bólintottunk, azután bementünk a hatalmas épületbe. Amint meglátták Harryt, egyből odajöttek, hisz tudták, hogy mi történt, vagyis, hogy elrabolták. Ez után jött a kihallgatás. Elmondtunk mindent részletesen, próbáltuk Eric-et (így hívják a másik férfit) jobb színben feltüntetni, hisz mindketten tudtuk, hogy megváltozott, és jó útra tért. Részletes személyleírást adtunk George-ról, hogy el tudják kapni, majd telefonáltak a nevelőotthonomnak, és Harry szüleinek, valamint a srácoknak, hogy megvagyunk. Pár perc múlva Harry anyukája lépett be a rendőrségre a srácokkal, a barátnőikkel, és Elenával. Jó rég láttam őt, teljesen megváltozott, de azért felismertem.

- Kicsim! Jól vagy, nincs semmi bajod? –kérdezte Harrytől az anyja, és mindenki köré gyűlt. Én leültem az egyik székre, és vártam. Az egyik rendőr elém állt, majd megszólított.

- Angela Frey? –kérdezte.

- Igen.

- Rendben. Kérem, jöjjön velem. A nevelőotthonából senki nem tud önért jönni, más pedig nincs aki hazavigye, ezért elviszem én. –mondta. Elnéztem a háta mögött a Harry körül álló nagy tömegre. Mindenki örült neki, hozzám pedig senki nem szólt, még csak rám sem néztek. De még Harry sem. Szemem könnyes lett, szomorúan tudatosítottam, hogy nekem nincs senkim a világon. Senkinek nem vagyok fontos. A régi életemben a szüleim helyett voltak barátaim, de már azok sincsenek. Mindenkit elvesztettem. Ők megvannak nélkülem, nem jelentek számukra semmit. Azt hittem, Harry igazat mond, és számítok neki. De már látom, hogy nem. Ha számítanék, akkor ide jött volna hozzám. De nem tette. Ezért bólintottam a rendőrnőre, és elindultunk a kijárat felé. Még egyszer visszanéztem könnyes szemmel a vidám társaságra, és kiléptem az ajtón. Szembe jött velem Taylor, majdnem fellökött. Nem vette észre, hogy ki vagyok, vagy nem akarta. Beviharzott egyenesen Harryhez, majd a fiú megcsókolta, és megölelte. Naiv vagyok. Hittem, hogy összejöhet, ha visszajövök a földre. Tévedtem. Ő boldog. Van családja, barátai, szerelme. Sikerült elfelednie Catrint, Angelat pedig nem ismeri. Hiába mondja, hogy fontos vagyok számára, neki van egy élete, amiből úgy látszik, én kimaradok. Beszálltam az autóba, majd a rendőrnő hazavitt. A nevelőotthonban Mrs. Kingslei megölelt, Hilary hozzám bújt, ők örültek, hogy megvagyok.

- Gyere, egyél! Biztos éhes vagy! –mondta kedvesen a nevelőm.

- Nem, most túl sok volt a stressz. Nem tudnék enni, inkább lefekszem. Hulla vagyok! –erőltettem egy mosolyt, és felmentem a szobámba. 3 napig nem ettem, de egy falat sem ment volna le a torkomon. Gyorsan lezuhanyoztam, megmostam hosszú, szőke hajam, majd bedőltem az ágyba. Könnyeim utat törtek maguknak, és mivel tényleg fáradt voltam, szép lassan álomba sírtam magam.