9. Rész~ Újra egyedül

Sziasztok! Itt a 9. rész, elég szomorúra sikeredett, de remélem azért tetszik! :)

- Nem lehet! –fejezte be a mondatot. Teljesen ledöbbentem. Miért ne lehetne?

- Tessék? Miért?

- Mert azzal tönkre tenném az életed! Én híres vagyok, lányok milliói vágynak arra, hogy megöleljem őket és hasonlók. Ha ezt látnád, tuti, hogy nem lenne jó. Ezen kívül amilyen aranyosak a Dicetionerek, olyan kegyetlenek is. Állandóan zaklatnának téged, hogy szakítsunk és utálkoznának.

- Harry, engem ne érdekel más véleménye, csak Te! –mondtam és sírni kezdtem. Oda jött hozzám, megölelt és folytatta.

- Tudom. De én turnézni járok, és oda nem mindig jöhetsz velem, nagyon keveset látnánk egymást.

- Eleanor és Lou is tudnak találkozni.

- Ez igaz, de te még iskolás vagy. Catrin, nagyon sajnálom, tényleg. Én teljes szívemből szeretlek és azt kívánom bár átlagos lehetnék, hogy járhassak veled.

Zokogtam. Fájt mindaz, amit Harry mondott, mert én tényleg szeretem őt. Vagyis, nem tudom. Lehet, hogy ez a kapcsolat túl korai és azért mondja ezt? Vagy nem tetszem neki? De akkor miért csókolt meg? A legnagyobb kérdés: Miért? Végül beláttam, igaza van. Nem lehetek vele, hisz az túl szép lenne. Ő világsztár, és egyszerű árva, miért is lehetnénk együtt? Harry végig nézte, ahogyan sírok, majd leült mellém és megölelt. A vállára borultam és viszonoztam az ölelését. Lehet, hogy ez az utolsó, hogy így hozzá bújhatok. Ki szerettem volna élvezni. Eltoltam magamból, mélyen a szemébe néztem és rekedt hangon megszólaltam:

- Harry, igazad van. Jobb lesz, ha ezek után nem beszélünk és nem is találkozunk. Most jobb, ha megyek. Szeretnék egyedül lenni. –sírtam és az ajtó felé vettem az irányt. Ő utánam sietett, megfogta a kezem és vissza húzott.

- Catrin, én nem így gondoltam. Szeretek veled lenni és nem akarok elszakadni tőled. Hidd el, hogy amit mondtam, az érted volt.

- Csak engedj el, jó?! Igazad van, ez nem működhet köztünk, kérlek…. –kiabáltam.

- Catrin….

- Nem. Kérlek, ne nehezítsd meg a dolgokat. Mindenkinek ez lesz a legjobb.

Nem szólt, csak megpuszilta a homlokom és könnyes szemmel nézte, ahogy elmegyek. 

De hülye vagyok! Miért hagyom itt? Jaj, ezt még meg fogom bánni, de nem tehetek mást. El kell, hogy felejtsük egymást. Ő is megmondta, ez nem működhet. Bármennyire is fáj, el kell engednem, még akkor is ha megszakad a szívem. Lerohantam a lépcsőn, majdnem elestem, mert a könnyektől semmit sem láttam. Hál istennek senki nem volt a földszinten, vagy mégis? Liam meghallotta a sírásom és oda sietett.

- Mi történt? Mi a baj? –kérdezte ijedten.

- Semmi. Nem akarok róla beszélni. Liam, kérlek vigyél haza!

- Rendben, mehetünk. –fogta a kabátját, a kulcsot és indultunk. Hátul ültem és végig sírtam, ő pedig hallgatta és próbálta kideríteni, mi történt, de nem válaszoltam. Nem akartam, hogy tudja. Az út napoknak tűnt, de megérkeztünk. Mind a ketten kiszálltunk.

- Catrin, ha mégis szeretnél róla beszélni, tudd, hogy nekem bármikor bármit elmondhatsz! –mosolygott és letörölte a könnycseppet a szemről.

- Tudom, és köszönök mindent. Most megyek, szia. –nyomtam két puszit az arcára és beviharoztam. Meg sem álltam a szobámig, berontottam és oda mentem az őrangyal-szobraimhoz.

„Angyalok! Kérlek segítsetek nekem, hogy el tudjam felejteni Harryt, hogy ne szenvedjek miatta, hogy ki tudjam tépni a szívemből, hogy ne szeressem!” –imádkoztam. Utána csak lerogyodtam az ágyam mellé és sírtam. Megállás nélkül. Nagyon fájt, legbelül. Amikor épp nem bőgtem, gondolkodtam. Rájöttem, hogy nagyon egyedül vagyok, újra. A 1D-vel nem találkozom, mert ott van Harry, El-lel, sem nagyon, mert akkor jön Lou és a történtekről kérdeznek. Aki van nekem, az Chloe és Hilary. Tényleg, Hilary! Átmentem a kislány szobájába, hogy megnézzem mit csinál. Békésen játszott, de amikor meglátta a vérvörös szemem sikított egyet.

- Hilary, nyugodj meg! Én vagyok az, Catrin.

- Mi történt a szemeddel?

- Semmi, semmi. Mit csinálsz?

- Játszok! Kimegyünk a parkba?

- Majd inkább máskor. Gyakorolnom kell jövő hétre. Megyek is, csak be akartam köszönni. –mondtam, nyomtam két puszit az arcára és kimentem. Nehéz volt kibírni, hogy ne sírjam el magam. Bementem a zongorámhoz, leültem és írtam egy dalt a bánatról. Még nem adtam neki címet, de úgy döntöttem, ezzel készülök a következő hétre, szóval eljátszottam vagy 20-szor és közben sírtam. Harryről szólt, vagyis senki nem fog rájönni, hogy ő ihlette, de én tudom. Már 8 óra lehetett, ezért abba hagytam a zongorázást, mert tudtam, bár péntek van, vannak gyerekek, akik pihennek. Bementem Hilaryhez, ő már aludt, de mikor benyitottam felébredt.

- Catrin! Ne menj ki! –kért, én pedig leültem az ágyára.

- Olvassak mesét, vagy csak simogassam a hajad és visszaalszol?

- Az utóbbi. Nagyon szépen zongoráztál!

- Köszönöm. Na, akkor szemeket becsukni! –mondtam nevetve. Letérdeltem az ágya mellé és simogattam a haját. Fél óra múlva már biztos voltam abban, hogy alszik, ezért magára hagytam. A szobám felé vettem az irányt, de a folyosón megállított Mrs. Kingslei.

- Catrin! Mi történt veled? Vörös és kisírt a szemed. A vacsoránál sem láttalak!

- Semmi. Nem szeretnék róla beszélni. Kérem, hagy menjek. Tényleg, semmi különös nincs.

- Rendben. Holnap jön Mr. Montes, azt mondta beszélni szeretne veled.

- Értem. Jó éjt.

Bementem a szobámba és leültem az íróasztalhoz. Nem tudtam, mit akar a tanárom, de gondoltam megírom a leckét és megtanulok mindent. Nem voltam álmos, úgyis csak forgolódtam volna. Először képtelen voltam tanulni. Folyton Harry járt a fejemben és a mondatok, amiket ma mondott. Miért, miért alakult így? Miért nem lehet, hogy egyszer az életemben jó dolog történik velem? Oké, nem lehetek telhetetlen, mert tovább jutottam az énekversenyed, de akkor is, Harry…. Vettem egy hidegzuhanyt és neki láttam újra a könyveket bújni. Éjfél körül úgy döntöttem, lefekszem, mert ha holnap Mr. Montes jön, akkor jó lenne időben felkelni. Befeküdtem a puha ágyamba, de 1-ig csak forgolódtam.

"- Mert azzal tönkre tenném az életed! Én híres vagyok, lányok milliói vágynak arra, hogy megöleljem őket és hasonlók. Ha ezt látnád, tuti, hogy nem lenne jó. Ezen kívül amilyen aranyosak a Dicetionerek, olyan kegyetlenek is. Állandóan zaklatnának téged, hogy szakítsunk és utálkoznának." –idéztem fel magamban Harry szavait. Teljesen igaza van. De akkor is. Miért ilyen nehéz az élet? Miért kellett, hogy megismerjem? Miért kellett Taylornak őt megcsalnia? Ha nem teszi, most együtt vannak én pedig ezt elfogadva élem az életem, de nem ő megcsalta, Harry elhagyta, egymásba szerettünk, el kellett válnunk egymástól és én most szenvedek. Ez az én szerencsém. De miért? Jaj, ez a „miért?”, minden kérdésem így kezdődik. De ezekre, sajnos nem fogok választ kapni. És most, hogy többé nem akarom látni Harryt-csak a versenyen-ez által a fiúkkal sem találkozhatok olyan gyakran, mert, akkor fenn áll a veszélye, hogy találkozok vele. Jaj, az élet nehéz….